Ha esik, ha fúj, a reggeli jógázásról és – s hacsak nem kell
dolgoznom -, az esti kerékpározásról se
mondok le. Így volt ez ma, vasárnap 19 óra körül, az idei első hóhullás után
is.
Az egyik keskeny, sötétecske mellékutcán tekertem. Amikor hallottam,
gépjármű közeledik felém, amennyire tudtam, az út jobb szélére húzódtam. De a
már vízzé vált, valamint a még fehér, de már szintén olvadozó hó, meg a nem
éppen reflektor szintű közvilágítás miatt nem láttam az útszéli gödröt. Belehajtottam
drótkecskémmel, amelynek hátsó kereke megcsúszott. A borulást
elkerülendő, enyhe, de az autós szemszögéből nézve, kockázatosnak tűnő, reflexszerű,
„kacsázó” mozdulatot tettem.
A nagy, fekete terepjáró személyautó vagy 30 méterre volt
mögöttem, de vezetője rögtön lefékezte, megállította azt, s várta mi lesz?
Én hátranéztem, s a bal kezemet, karomat fél magas tartásba
helyezvén, jeleztem, köszi, hogy vigyázol rám, meg, bocs’, hogy megijesztettelek! De nyugi, gyere nyugodtan, eszemnél vagyok, nem vagyok részeg, csak egy kátyú kissé kibillentett
egyensúlyomból. Az autós vette a köszönetet és az adást, majd felbátorodván gázt
adott járgányának, s elhúzott mellettem.
A sötétben nem láttam a vezetőjét, nő, vagy férfi, fiatal,
középkorú, vagy idős volt-e. Szerintem nő lehetett, mert általában az ő
részükről tapasztalható ilyen nagy együttérzés, és emberbarátság, bár
kétségtelen, akadnak köztük vadmacskák is.
Akárki volt, az óvatossága hálára kötelez!
Cselényi György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése