Köszönet!

A lányom, Cselényi Dorottya, megkért, sőt felhatalmazott a következők közzétételére, megosztására:

"Mindig tudtam, hogy édesapámnak sok barátja, ismerőse van! De arra, hogy az iskolám szalagavatójáról írt sorai és egy fénykép kapcsán ennyi kedves nénitől, bácsitól, lánytól és fiútól érkezik számomra tetszésnyilvánítás, gratuláció és jókívánság, megmondom őszintén, nem gondoltam, s nem számítottam. Mindez megkoronázza a szalagavatón való részvételem és a csodálatos est élményét, emlékét. Egészen meg vagyok hatódva!

Valamennyiüknek nagyon szépen köszönöm a kedves, biztató és a jövőt illetően erőt adó szavakat!

Mindnyájuknak jó egészséget és sok boldogságot kívánok!

Tisztelettel: Cselényi Dorottya"

Eredeti cikk: http://gyurciszemszog.blogspot.hu/2017/11/eletem-legszebb-napja-volt.html

Életem legszebb napja volt!

Apa és lánya a rendezvény után

Elnézést kérek kedves olvasóimtól e cikk, tudósítás, beszámoló kissé személyes voltáért, hangvételéért, de 2017. május 25.-e, szombat ugyanis életem legszebb napja volt. 

A Nyíregyházi Szakképzési Centrum Sipkay Barna Kereskedelmi, Vendéglátóipari, Idegenforgalmi Szakgimnáziuma, Szakközépiskolája és Kollégiuma végzős diákjainak szalagavató ünnepségére voltam hivatalos.

A több száz szülővel és a pedagógusokkal együtt csak ámultam és bámultam, hogy a fiatalok mi mindenre képesek. A rengeteg tanulnivalójuk, és a napi kemény tudásszámonkérés mellett számos próbán vettek részt és színészi erényeket felmutató zenés produkciókat adtak elő. Minden osztály másodpernyi pontossággal megkoreografált színpadi műsort mutatott be. A jelenetek peregtek, nem volt egy üres, oda nem illő pillanat, minden szám baki nélkül zajlott. A tanáraik és a felkészítőik közreműködésével fantasztikus munkát végeztek.  

A szülők, a nézők, minden meghívott arca boldogságot sugárzott. Csodálatos volt látni a NAGYBETŰS ÉLETBEN VALÓ elindulás előtt álló, a szárnyukat bontogató, értelmet, okosságot, tiszta tekintetet és példás helytállást tükröző lányok és fiúk arcát. Csinosak és szépek voltak! Gyönyörködtünk bennük! A lendületük és az életörömük átplántálódott, magával ragadta a közönséget. 

Megnyugtató érzés volt látni, hogy vannak és lesznek derék, becsületes és kiváló képességű fiatalok, akik az idősebbektől átveszik a stafétabotot és azt nagy akarattal, lelkesedéssel, tudással, fantáziával és kreativitással felvértezve eredményesen viszik tovább önmaguk, a családjuk, a magyarság és az emberiség, javára, boldogulására. Az országnak minden erejét és lehetőségét meg kell és érdemes megragadnia ahhoz, hogy a magyarság e ifjú élcsapatát megfelelő helyzetbe hozza, hogy leginkább szülőhazájukban fejthessék ki, s kamatoztathassák képességeiket.

Most jön e sorok legszemélyesebb része. Bocsássák meg, hogy eldicsekszem vele, e csodálatos est egyik szereplője a kisebbik lányom, Cselényi Dorottya volt. Apa és lánya együtt vagyunk láthatók a mellékelt fényképen.

                                                                 

                                                                                   Cselényi György

Köszönet: http://gyurciszemszog.blogspot.hu/2017/11/koszonet.html

  

   

Konzervnyitó

Kedvenc, s alapvetően élelmiszereket értékesítő multi áruházamban olykor bizonyos fém, műanyag és egyéb cikkeket is lehet venni. Ezek között pillantottam meg egy gyönyörűen fénylő, egyszer se használt fogorvosi fogóhoz hasonlító valamit. Tetszetős, erős műanyag csomagolásban kellette magát. A hátuljára ragasztott pici címkén magyarul annyi volt olvasható: konzervnyitó.

Az nekem kell(!) – született meg bennem az elhatározás, mert gondoltam, a konyhámban lévő, talán már muzeális értékű, de még használható konzervnyitót ideje újjal felváltanom.

Otthon nagy nehezen sikerült kiszabadítanom strapabíró csomagolásából, s nyomban ki akartam próbálni. Nem érdekelt, hogy a pacalpörköltet tartalmazó doboz a rajta lévő kis fémfül erőteljes felfelé, illetve magam felé húzásával felnyitható. Mivel ezúttal az új konzervnyitómat akartam vizsgáztatni, vagyis kipróbálni, ezért a doboz hátoldalát próbáltam eltávolítani. 

Vizsgáltam, ügyeskedtem, bajlódtam, de bárminemű igyekezetem kudarccal végződött. Azt hittem, valaki a nyitót a pacalos doboznál gyengébb konzervdoboz kinyitására alkotta meg, ezért egy kicsi, vékonyabb falú, szokásos sertés májkrémes dobozt is megkíséreltem vele felnyitni. Az eredmény ezúttal is nulla volt.

Ezek után a vadonatúj eszközt alapos, majdnem „tudományos” vizsgálatnak vetettem alá. Arra a megállapításra jutottam, hogy a konzerv tetejének vágására szánt és az ehhez szükséges éllel ellátott korongocska, vagy korongocskák olyan távol vannak a tekerést és konzervfalba belekapaszkodást szolgáló fogaskerekektől, hogy lehetetlen velük a konzervet megfogni, a tekerőfogantyút célt érően forgatni, következésképpen a dobozt felnyitni, s annak tartalmához hozzájutni.

 Csavarhúzóval akartam a fogaskerekeken és a vágóélen állítani, de az sem járt sikerrel. Az is benne van a pakliban, hogy én nem vagyok kellőképpen leleményes, de reménykedtem benne, hogy a megvásárolt konzervnyitót különösebb barkácsolási tehetség nélkül is használhatom.

Gyanítom, hogy az áru vagy selejtes, vagy Amerikában, vagy másutt gyártott, nem a magyar boltokban beszerezhető konzervek felnyitására hozták létre. Mert ha igen, akkor a tervezője és a gyártója igencsak elkalibrálta magát, vagy eltekintett alkotása kipróbálásától, saját kezű működtetésétől.  

Gondoltam, a konzervnyitóként eladott valamit visszaviszem az áruházba, s valakit megkérek, mutassa meg, hogyan kell, vagy lehet használni, mert nincs kizárva, hogy én vagyok balfácán és/vagy hülye.

Ezen elképzelésem valóra váltásáról végül lemondtam, mert egyrészt nem őriztem meg a blokkot, másrészt szeretek abba a boltba járni, az üzlet termékeivel, áraival és dolgozóival is összességében elégedett törzsvásárló vagyok. S ha esetleg nem az általam várt, vagy számított módon reagálnak panaszomra, sőt kicsit összeveszünk, akkor lelki sebet ejtünk egymáson, ezért a jövőben nem tekintünk egymásra olyan szimpátiával, mint eddig. Hogy mindezt elkerüljem, az 1190 forint fölöslegesnek bizonyult kiadás le van ejtve. A fogyasztóvédelmi ceremónia és cirkusz meg sem fordult a fejemben. Meg elvégre melyik kereskedelmi egység van arra berendezkedve, hogy minden portékáját kipróbáljon a polcra helyezése előtt? Képzeljük el, mi lenne, ha karácsony előtt az üzletekbe érkező játékok mindegyikével szórakozniuk kellene a kereskedőknek, hogy hogyan működik, egyáltalán funkcionál-e? Ez képtelenség, bár a pesti központokban, bizonyosan van olyan ember, akinek a „puding próbájának” végrehajtása a feladata.  

Nincs más hátra, mint a gyönyörű, fényes konzervnyitónak nevezett tárgyat kidobni, s megbecsülni és rangján kezelni a régit, az ezerévest.

 Mi ebből a tanulság? Semmi, vagy nem sok! Legfeljebb annyi, hogy a pillanatra eltűnődjünk: ez van. Így járt Cselényi az új konzervnyitójával. Ezúttal bízom benne, hogy csak én, egyedül fogtam ki egy selejtes árucikket.   

       

Cselényi György

Pörköltjárat tűzoltóknak

Simicskó István honvédelmi miniszter előadása Nyíregyházán

Vannak-e csodák?

Nemrég cikket olvastam, amely egy tudományos előadáson elhangzottakat ismertetett. Különböző, ivásra ajánlott, s gyógyhatásúnak mondott vizekkel összefüggő állításokat cáfolt. Ilyen megfogalmazások voltak olvashatók: 

„...hihetetlennek hangzó gyógyulást ígérnek...” „...ha ez így lenne, üresek lennének a kórházak...” „...illúzió, átverés...”

Nem célom és nem tisztem a szélhámosság pártolása és a csalók melletti kardoskodás, de szerintem bánjunk a témával kicsit óvatosabban.

Úgy vélem, az embereknek nemcsak az arcuk, az ujjlenyomatuk és egyéb jellemzőjük tér el egymástól, hanem az egészségi állapotuk, a panaszuk, a betegségeik, továbbá a különböző gyógymódokra való reagálásuk is. Ha valaki úgy érzi, hogy X cég akármilyen vízétől lett jobban, netán gyógyult meg, akkor miért vádolnánk hazugsággal? Rá lehet, úgy hatott, másra se így, se úgy, esetleg negatívan, vagy maximum a szomját oltotta.

Vagy hadd említsek egy példát, egyben elnézést kérek a vallásos emberektől. Mondjuk, valaki állítja, migrénes fejfájása van. Bemegy a templomba, ujjait a szentelt vízbe mártja, a homlokához érinti, illetve keresztet vet. Ezt követően határozottan állítja: megszűnt a panasza, nem fáj a feje. Egy másik ember megteszi ugyanezt, s azt mondja, még jobban fáj a feje, mint korábban. Vajon melyikük hazudik? Lehet, egyikük se! Mindkettő a saját és szuverén igazságát tudatta velünk, s szerintem nincs okunk kételkedni benne.

Vagy öntsünk két pohárba csapvizet. Mondjuk egy papnak, hogy az egyiket szentelje meg. Miután megtette, a két pohár vizet vigyük be egy korszerű laboratóriumba, s vetessük vizsgálat alá, hogy a szentelt és a nem szentelt víz milyen fizikai és kémiai eltérést mutat. Lehet, semmilyet se fog! Akkor a papokat helyezzék vád alá, mert a hívőknek azt sugallják, hogy a szentelt vízzel, az áldozással, vagy az úrvacsorával érnek valamit? De a templomokat rendszeresen látogatók nagy része bizonyosan úgy érzi, hogy a szentelt víztől újjá született, megújult erővel, bölcsességgel és sikeresen folytathatta útját, életét, számos gondja megoldódott, legalábbis elviselhetőbbé vált. Miért kételkednénk szavaik igazságában?

A hitet soha és semmiből nem lehet és nem is szabad kihagyni! Fogadni mernék, hogy számos, hivatalosan felíratható, s a gyógyszertárban beszerezhető valami hatásának nagy része is a hiten, a bizalmon alapul. Sőt az az orvos-beteg kapcsolatának is elengedhetetlen része.

Rengeteg dolgot nem lehet megmagyarázni észérvekkel, meg gyakorlati kísérletek révén. Csak tudjuk, van, lehet, s valamiképpen működik, de igazából nem tudjuk, hogyan. Bármennyire biztosak vagyunk valamiben, hogy mennyire tudjuk, az okokat firtató két-három kérdés után eljutunk oda, hogy valójában és mélységében fogalmunk sincs róla.

Én azt mondom, ne bántsuk a különböző vizek kínálóit, forgalmazóit, fogyasztóit! Hadd mondják a magukét. Hosszú távon a valótlanság úgy is kiderül, s minden elfoglalja értékhelyét. A hamisat tudatosan állítók pedig számoljanak el önmaguk lelkiismeretével, ha van nekik.

Lehet, hogy igaz a közmondás, hogy egy huncutul megszerzett garas, ezer annyit visz!

Felmerül a kérdés: vannak-e csodák? Szerintem vannak! S hogy ki, mit vesz, vagy vehet annak, abba most ne bonyolódjunk bele!

Az, hogy dobog szívünk, meg egyáltalán élünk, kell-e ennél nagyobb csoda?

Cselényi György

Az űrlap teteje

   

Ezt írja meg, Cselényi úr...!

Kikre számíthatunk?

Kedvenc élelmiszer-áruházamból baktattam hazafelé szatyrommal. Láttam, velem egy irányban idősebb asszony cipekedik, körülbelül 10 méterenként leteszi táskáját. Gondoltam, ameddig útirányunk nem tér el egymástól nagyon, segítek vinni a pakkját.

Amikor mellé értem, akkor vettem észre, régen ismerem, a hajdani ebédelő helyem épületében portás-telefonközpontos volt. Szabódott, kicsit talán szégyellte elfogadni ajánlkozásomat, de végül megtette.  

Kiderült, a megszokott utamtól nem kell nagyon eltérni, ezért a háza kapujáig vittem táskáját.  

Félreértés ne essék, nem az irgalmas "szamaritánusságomat" szerettem volna bizonygatni. Ezt az egészet azért írom meg, hogy elmondhassam az ennek nyomán szerzett számomra érdekes tapasztalatot, tanulságot.

A szóban forgó lépcsőházból éppen egy idős asszony, útitársam szomszédja lépett ki. Mondta a társaságomban lévő hölgynek, hogy termesztettem neked petrezselyem-(?), vagy zellerzöldet(?), hogy pontosan mit, erre már nem emlékszem. Majd odaadom neked, tette hozzá.

Én pedig némi magyarázatképpen, nehogy udvarlónak nézzen, közöltem, akinek segítettem, régi-régi ismerősöm. (Bár, ha udvarlónak vélne, vagy az lennék, talán az se lenne bűn, de a kellemetlen pletyka kialakulását igyekeztem megelőzni.)

S most jön a lényeg! Az asszony így szólt:

  - Ön ne magyarázkodjon, Cselényi úr(!), nagyon jól ismerem magát a megyei lapból és részben az országos sajtóból. Ameddig szegény férjem élt, évtizedekig járattunk újságokat.

   

   - Én nem értek a politikához - folytatta. ­- De ahová módja van, írja meg, hogy Orbán Viktor nagyon jól teszi, hogy nem engedi be Magyarországra az illegális migránsok tömegét és ellenáll bárminemű európai uniós nyomásnak, zsarolásnak, fenyegetésnek. Borzasztó, hogy hazánkat szolidaritásnélküliséggel vádolják, amikor az erejéhez képest mindent megtesz a nehéz sorsú emberek segítéséért, éljenek tőlünk bármilyen távol. Iskolát, kórházat, vízvezetéket építünk, segítünk a romos lakásaik rendbe hozatalában, pénzt adunk stb. Mit akarnak még?

   - Jogunk van kijelenteni és tartani magunkat hozzá, hogy mi, magyarok határozzuk meg, kikkel és milyen számban akarunk együtt élni!

    - Molnár Gyula, az MSZP elnöke nyilatkozta a rádióban, hogyha egy klubnak (az EU-ra célzott) tagjai vagyunk, akkor nemcsak az epertortát kell megenni, hanem kötelességeink is vannak.

   - Amikor én ezt meghallottam, úgy felment a vérnyomásom, hogy kénytelen voltam bevenni a jóval későbbre előírt gyógyszeradagot is. Ha én egy klubnak tagja vagyok, akkor a tagtársamat segítem tanáccsal, ezzel-azzal, de azzal már nem tartozok neki, hogyha felvesz a lakásába mondjuk négy albérlőt, s holnap azt mondja, az sok, s kettőt elküld hozzám, hogy lakjanak nálam, amit én nem akarok, s nem is beszéltünk, egyezkedtünk ilyenről soha.

   - Ezeket írja meg, Cselényi úr! - Elnézést kérek, hogy így lerohantam, de elborzaszt, amit a kormány, sőt nyugodtan mondhatom, az ország ellenzéke, jobban mondva ellensége művel e néppel.

   

   - Dehogy tetszett lerohanni – hebegtem, sőt teljesen egyetértek! Az asszony szemmel láthatóan örült e reagálásomnak, elköszönt, s elindult útjára.

Mindehhez már csak annyit fűzök hozzá, hogy a nemzeti konzultációkon való részvételem és az ottani előadások és hozzászólások alapján meggyőződésem, hogy ez az ország, ez a nép az idősek, a nyugdíjasok támogatására bizton számíthat harcában.

Remélem, a fiatalokéra is!

Cselényi György  

Utóirat: Az eredeti cikkbe nem írtam bele, mert nem akartam, hogy az írás túl hosszú legyen.... De ha már ilyen sokan olvasták, meg hozzászóltak a témához, akkor megosztom veletek azt is, hogy a hölgy azt is elmondta, hogy maximális pofátlanságnak tartja egyenlőség jelet tenni az 1945, és 1956 körül Magyarországról elmenekült, kivándorolt emberek és a Magyarországra fél téglák és ökölnyi kövek dobálása, ökölrázás, meg ordítozás közepette betolakodni szándékozók közé.

A rádióban hallotta, hogy a levéltárakban kikeresték a korabeli amerikai sajtóban megjelent nyilatkozatokat. Az amerikai menekültügyi és munkaügyi szakemberek arról számoltak be, hogy soha, a világ egyetlen tájáról se jött Amerikába olyan kiváló emberanyag, mint Magyarországról. Szorgalmasan dolgoznak, tanulnak, betartják a törvényeket, hamar és szépen beilleszkednek.  Semmi gond nincs velük, bár minél többen jönnének.

A munkahelyekről olyan visszajelzések érkeznek, hogy csak akkor küldjenek hozzájuk más országbeli munkavállalókat, ha magyar nincsen. A magyarok egytől egyig becsületes, rendes, alkotó emberek. Ilyenekre van szükségük minél nagyobb számban.  

Egy jó és egy rossz „ájulás”

A napokban két nagy meglepetés is ért. Majd elájultam - ahogy szokták mondani. Az egyik jó "ájulás" akart lenni, a másik pedig rossz.

Kezdem a jóval. Mivel néhány nap múlva lejár a személyi igazolványom érvényessége, gondoltam, intézkedek az új megszerzése ügyében.

Óriási tortúrára készültem, hiszen a régi időkben a rendőrségen kellett tülekedni, nyomakodni, mindenféle nyomtatványt, űrlapot kitölteni, aztán szaladni a postára ilyen bélyegért, olyan bélyegért, meg a fényképészhez. Ha valamit nem abba a sorba sikerült beírni, ahová a nyomtatvány megálmodói elképzelték, akkor kezdhettük elölről. Mindez az emberek, idegeskedése, türelmetlenkedése és gyakran káromkodása közepette zajlott le – nagy nehezen.

Elindultam, ha mástól nem, az őrtől, vagy a portástól megkérdezem, hol és miként zajlik ez mostanában. Örültem, hogy kora délután a kormányhivatal még nyitva volt.

Elég volt bemennem, s megnyomni a sorszámkiadó automata kijelzőjének személyi igazolvány szó fölötti részét. Egy papírkán azonnal kaptam egy számot, amely azt is tudatta, hogy hasonló, tehát személyi-igazolványügyben öten várakoznak előttem. Amikor rám került a sor, körülbelül fél óra múlva, rögtön elkészítették a fényképet. Nem volt kötelező, de adtam az ujjlenyomatomat is, hiszen miért ne legyek a jövőben azzal is hitelesebb, bizalomgerjesztőbb. 

Néhány perc múlva minden okmány a kezemben volt, s mondták, az új személyi igazolványom a lakáscímemre hamarosan megérkezik. S mindez egy fillérembe se került.

Nem tudtam hová lenni a korszerű, tényleg XXI. századi, kulturált, nagyrészt komputerizált ügyintézéstől. Boldog voltam amiatt, hogy hazánkban, Magyarországon az ügyintézés, ügyfélszolgálat ilyen magas szintre jutott.

xxxx

 Ezután nézzük a rossz miatti „ájulásom” okát. A sors úgy hozta, hogy egy állami gyógyító intézmény ambuláns részét kelljen felkeresnem. A folyóson nézelődvén szívfacsaró volt látni a sok súlyosan beteg, roggyant, rokkant embert, továbbá a számos fogyatékkal élőt, s hallani a betegek egymás közötti beszélgetése során elhangzó műtéti beszámolókat.

Az időpontom 10.36 órára szólt, de az orvoshoz a rendelőbe 13.45 óra körül jutottam be. Oké, nem gond, tehát a kapott időpont erősen tájékoztató jellegűnek bizonyult.

Ami viszont közel kiakasztott, az egy 5-6 év körüli kreol bőrű kisfiú volt. Rendben van, s nagyjából természetes, hogy egy gyerek izeg-mozog, beszél, valahogyan igyekszik magát lekötni, illetve kérdez a szüleitől. De a szóban forgó srác négykézláb szaladgált, bujkált a padok alatt és a betegek lábainál. Mindez szünet nélkül zajlott, s közben igencsak hangoskodott. Amikor az anyja is megunta az utána való rohangálást, s igyekezett némi fegyelmezettségre bírni, akkor meg vég nélkül sírt és ordított, mint a sakál.

A folyosón várakoztak hallássérültek is, akiknek fülében a hallókészülék a gyerek kiabálását, ordibálását jócskán felerősíthette. Többen migrénes fejfájásra panaszkodván a szabadba mentek friss energiára szert tenni a fékezhetetlen és fegyelmezhetetlen kisfiú további randalírozásának elviseléséhez, sőt túléléséhez.

Eszembe jutottak az óvónők, a tanítók és a tanárok. Vajon mit tesznek, mit tehetnek, ha a gondjaikra, nevelésükre bízott több tíz gyerek között 3-4, vagy ki tudja hány ilyen van, mint akiről írtam? 

Nem csodálkozok a pályaelhagyó pedagógusok nem csekély számán.

Cselényi György

   

Rákossy Balázs államtitkár előadása Nyíregyházán

A magyarok tömege nemzeti konzultál...

Egy 80 éves asszony drámai felhívása a magyarsághoz!

Rákossy Balázs, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára tartott előadást Nyíregyházán a Nemzeti Konzultáció témájában 2017. november 2.-án. 

A Nagy Ő...

Gyakran utazom városi, helyi járatú autóbuszon. Figyeltem egy párt, amelyet szinte mindennap látok. A lány alacsony, szőke, apró, mélyen ülő szemű, összességében átlagosnak, sőt csúnyácskának mondható. A fiú sovány, beesett, himlőhelyes arcú, szemüveges, rossz fogazatú, 3 - 4 naponta borotválkozik, erős nikotinszag árad felőle. Olyan kinézetű, hogyha nő lennék, s ő, mint férfi közelítene hozzám, talán világgá szaladnék.

Jóindulatúnak tűnnek. Ezt abból gyanítom, hogy egyszer a velük szemközti ülésen volt a táskájuk. Amint látták, gondolták, valaki hátha leülne oda, rögtön, kérés nélkül, előzékenyen elvették onnan. (Ezt azért mondtam, mert vannak, akiknek talán meggyőződésük, hogy az ülőhely a szatyrukat, cuccukat illeti meg.) A szóban forgó nő és férfi fogja egymás kezét, halkan, nagy egyetértésben, sőt szerelmes arccal beszélget. Úgy vélem, még nem házasok, de ha eljutnak odáig, remélem hosszú távon jó lesz a kapcsolatuk.

Azon gondolkoztam, mind a nők, mind a férfiak közül vajon ki cselekszik helyesebben? Azok, akik beérik annak személyével, akit útjukba sodor az élet, vagy várják a nagy „Ő-t”, aki lehet, sosem érkezik meg számukra, de az igényükből jottányit se engednek. S ha emiatt muszáj, akkor inkább egyedül, férj, feleség, élettárs nélkül élik le életüket. A nagy „Ő-t” keresők, megtalálók hajlamosak arra, hogy előbb-utóbb a nagy „Ő” lefokozódik, esetleg el is válnak tőle, de hosszabb távon más se felel meg számukra.

A sorsukkal megbékélők, kiegyezők, megalkuvók talán azt vallják, ez van, a sorsuk „Nagykönyvében” ez lett megírva, amit el kell fogadni, tudomásul kell venni, s minden úgy van jól, ahogyan van. A nagy „Ő-t” az örök időkig várók egy része pedig hosszú évek múltán nem gondolja-e úgy, hogy esetleg jobb lett volna beérni a hajdanán őket megkörnyékezni kívánókkal? 

Nem hiszem, hogy készült ilyen felmérés, statisztika, de ha igen, kíváncsi lennék az eredményére.

Cselényi György