Drága, kedves doktor urak…!

Bizonyos sajtótermékek és internetes közösségi oldalak bombaként találták a hírt, hogy „Egy egész sürgősségi orvosgárda mondott fel Egerben”!

Indoklás nincs.

Aztán folytatódik a szöveg, hogy a magyar egészségügy helyzete tragikus. Már rég összeomlott, és amit betegellátásnak nevezünk, az nem más, mint a romokon való munka…

Végtelen várólisták…., halál…. Alapvető kormányzati intézkedéseket kellene végrehajtani ennek a vészhelyzetnek az elhárításához, de nem tesznek semmit…

Az orvosok és az egészségügyi dolgozók nincsenek megfizetve. …Elmennek külföldre, stb.

xxx

Drága doktorok! Nem tudjuk, pontosan mi húzódik meg kollektív felmondásuk hátterében. A gondok, amelyeket bizonyos sajtóorgánumok szajkóznak, olykor talán kicsit fel is nagyítanak, senki előtt nem ismeretlenek. Persze, hogy nincsenek megfizetve, de talán nincs olyan ember Magyarországon, aki ezt ne mondhatná el magáról. Nincs megfizetve a mérnök, a vájár, a varrónő, az ügyintéző, a villanyszerelő, a jogász, az újságíró és senki más. De sajnos a magyar társadalom, ez a nép a jelenlegi gazdasági helyzetben ennyit képes önöknek nyújtani.

Szerintem az emberek kicsit több toleranciát, türelmet és megértést várnak el önöktől nemcsak a betegek, hanem a munkáltatójuk, sőt az egész ország irányába is. Ha pedig valami olyan sérelem érte önöket, amely gyorsan orvosolható, akkor ne titkozzanak, hanem osszák meg másokkal.  

A csoportos felmondásukkal nincsenek kisegítve a betegek, akik gyógyítására felesküdtek.

                         Cselényi György  

Könyöradomány, vagy járandóság a Brüsszelből érkező pénz?

Kicsit elkeserít, sőt idegesít, amikor azt hallom (és sajnos ez egyre gyakoribb), hogy bizonyos személyek úgy beszélnek az EU-ból hazánkba érkező pénzekről, mintha azok karácsonyi, sőt rendszeres könyöradományok, segélyek lennének. Pedig erről szó sincs!

Emlékeztetnék rá, hogy az EU-val még a jóval a csatlakozást megelőzően társulási megállapodást kötöttünk. Ennek révén az EU-országok elárasztották Magyarországot mindenféle termékükkel, először tönkre téve, majd bagóért megvásárolva üzemeink, gyáraink és szolgáltató szektoraink nagy részét. Eltöröltük a vámokat. Nálunk ipari és mezőgazdasági üzemek sokasága ment tönkre, nem mondom, hogy csak az EU-csatlakozás miatt, de annak is komoly szerepe volt benne. Odaadtuk a villamosenergia- elosztó és a gázvezeték-hálózat nagy részét, csak úgy, mint a vízi közművek üzemeltetését. A közel 20 év alatt ezek a cégek több száz milliárd forintot vittek ki tőlünk. S most, hogy valamennyit visszacsepegtetnek belőle, azt vegyük olyan lelkiismeret-javító gesztusnak, mint amikor egy hajléktannak adunk 10-20 forintot.

Ha nem voltam elég meggyőző, akkor hadd idézzek néhány mondatot Boros Imre közgazdász, volt tárca nélküli miniszter Magyar Hírlapban „Mit visz és mit hoz az unió?” – címmel megjelent cikkéből.

http://www.magyarhirlap.hu/mit-visz-es-mit-hoz-az-unio

„A balos vélekedés szerint nem így kellene meghálálni Brüsszelből érkező milliárdokat. Az ő szóhasználatuk szerint, mialatt uniós pénzekből építkezünk, bele is harapunk az adakozó kézbe. Hálátlanul.

A radikális jobboldaliak szerint uniós tagságunk kifejezetten káros az országnak, mert Brüsszel nagyban korlátozza az ország szuverenitását, direktíváival időnként érzékeny károkat okoz.

Felszabadítottuk piacainkat, a gazdaság magánosításában előnyt élveztek a külföldi szereplők, főként azok, akik az unió országaiból érkeztek, s egyebek mellett elveszett mintegy másfél millió munkahely is.

Az elmúlt négy évben éppen ezeknek a vadhajtásoknak az óvatos visszanyesegetése folyt, igaz, a bizottság folyamatos pergőtüze mellett. Ma része vagyunk egy egységes piaci térnek, ahol a jövedelmek keletkezésének és realizálásának helye nem feltétlenül egyezik meg, azaz a nálunk előállított és a nemzetközi piacokon értékesített terméktömegek hasznának tekintélyes hányada nem hazánkban, hanem más tagországokban csapódik le. Adókat is ott fizetnek ezek után a jövedelmek után.

A nemzeti költségvetések adóinak kisebb hányadát nem a nemzeti kormányok osztják el, hanem Brüsszel. Ezt nevezi a baloldali szóhasználat támogatásnak, s azt akarja elhitetni, hogy ez szinte jóindulatú ajándék, pedig nem egyéb, mint jogos járandóságunk azokból az összegekből, amelyeknek fedezete bár nálunk termelődött meg, de más országok költségvetésében landolt. Sajnos, kimutatások soha eddig nem készültek arról, hogy miként is állunk a tőlünk kiinduló és a Brüsszelből hozzánk érkező összegekkel. Amit bízvást állíthatunk – minden előzetes vizsgálat előtt –, hogy több pénz hagy el bennünket, mint amennyi érkezik – olvasható Boros Imre közgazdász, volt tárca nélküli miniszter cikkében.

                        Cselényi György

Érdekes kijelentések, idézetek egy interjúból:

A BUDAPEST BEACON interjút készített 
Kim Lane Scheppele-val

A teljes cikk: http://hu.budapestbeacon.com/kiemelt-cikkek/kim-scheppele-orban-viktorrol-es-fidesz-ketharmados-tobbsegerol/

Nem tudom, ki és mi ez a hölgy, de ezt tudjuk be az én tájékozatlanságomnak.

Az interjúból kiragadtam néhány mondatot, s döntse el ki-ki önmaga, egyetért-e vele, vagy sem. Eleinte valamennyihez kommentárt akartam fűzni, de lemondtam róla. Annyit előre bocsátok: majdnem felidegesítettem magam.

Akkor lássuk az idézeteket:   

• -      Frank Engel, luxembourgi EP képviselő” az EPP vezetőségéhez tartozik, és azt nyilatkozta, hogy Magyarországot egy hajszál választja el attól, hogy kirúgják a demokratikus államok családjából.
• -      A magyar kormány legjobban Viviane Reding biztost utálta… 
• -      amennyiben egy ország (Magyarország) megsérti az európai alapelveket, akkor valamit tenni kell ez ellen. 
• -      Emellett felállított (az EB) a lehetséges szankciókhoz vezető forgatókönyvet is. 
• -      Szóval lassan abba az irányba haladnak, hogy ténylegesen alkalmazzák az európai jog által lehetővé tett szankciókat Magyarországgal szemben.
• -      De ha Orbán így véli, akkor kiléphet (az EU-ból). De nagyon erősen gyanítom, hogy ezt nem teszi meg, mivel Magyarországnak nagyon kell a pénz. Tudja, a gazdaság fejlesztését célzó pénzek túlnyomó része az EU-ból érkezik Magyarországra. 
• -      a „keleti nyitás” nagyon fontos Orbánnak, mert szerintem Orbán úgy érzi, hogy a magyar gazdaság nagyon gyenge lábakon áll. 
• -      Ahogy látjuk, a külföldi befektetések kiapadnak. 
• -      Ez (a keleti nyitás) Orbán trükkje arra, hogy máshol találjon pénzt… megy kalapozni Azerbajdzsánba, Türkmenisztánba, Kazahsztánba és Szaúd-Arábiába.
• -      Türkmenisztán a demokrácia közelében sincs. Ezek gazdag országok, és Orbán azért megy oda, hogy „adjatok pénzt”. 
• -      …mit karnak Orbántól (a keleti országok)? Úgy vélem szükségük van Orbán pozíciójára az EU-ban. Kell nekik valaki az EU-n belül, aki az érdekeiket védi.
• -      Amikor az Európai Unió szankcióira gondolunk, akkor megvan a lehetősége annak, hogy Magyarország kizárásra kerül az európai ügyekről szóló szavazásokból. 
• -      Ha nemrégiben Moszkvában járt, azt láthatta, hogy a magas társadalmi réteg gyakorlatilag megszűnt. Az éttermek üresek. A drága termékeket árusító üzletek üresek.

Balhéötletek, Töröknyomulás

Vajon mi lesz itt megfizetve?

Ha a Tesco, az Aldi, az Auchan és a többi érintett közös erővel összedobna egy kis tűzijátékra valót, aktív támogatói tömegre tehetne szert, ráadásul az RTL Klub, gyanítom, jutányosan biztosítana felületet némi Orbán-izzasztó propagandának.

Az évek során összegyűjtött marketinglistákkal is könnyen elérhetnék az ország legalább felét: a karácsonyi ajánlatok mellé kiküldhetnének egy tájékoztatót arról, mennyivel lesz drágább és kényelmetlenebb a rezsicsökkentett élet, ha 25 év után visszatérünk a kiskereskedelmi monopólium korához – csak most nem ABC-nek, hanem CBA-nak fogjak hívni.

Szélsőséges esetben a kereskedők még sztrájkba is lephetnének. Mekkora tüntetést lehetne generálni, ha egy szép vasárnapon a kormányzat tervezett intézkedései elleni tiltakozásul a boltok nem nyitnának ki, helyette a munkahelyüket féltő dolgozók az Andrássy úton virslit osztanának a vasárnapi bevásárlás hiányában amúgy is ráérő elégedetleneknek?

A teljes cikk: http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20141128_Ellenallas_vedjuk_magunkat_betonfalakkal/#4pjica

Cselényi  Gy. megjegyzése: Működik a balhészervezők fantáziája. A jelek szerint nem szenvednek ötlethiányban.

xxxxxxxxx

A török kormány állásfoglalása új távlatokat nyit a kétoldalú kereskedelem bővítése előtt, a török mezőgazdasági dolgozók kitölthetik a felszabadult réseket a nagy orosz élelmiszerpiacon.

Az oroszok pozitívan fogadják a törökök azon szándékát, hogy növeljék az Oroszországba irányuló hús, tej- és haltermékek, zöldségek és gyümölcsök exportját.

A teljes cikk: http://hungarian.ruvr.ru/2014_11_28/Putyin-elnok-az-Anadolu-torok-h-rugynoksegnek-adott-interjuja-0240/

xxxxxxxxxxx

Cselényi  Gy. megjegyzése:  A törökök elfoglalják az EU-tagországok piacának nagy részét Oroszországban. Így járnak azok az országok és szervezetek, amelyek nem folytathatnak saját elképzelésüknek és érdeküknek megfelelő politikát.

Balhéötletek, Töröknyomulás,

Gyerekszáj!

Óvodáscsoport szállt fel a buszra. A szokásos hangos csivitelés közepette többen az ülésekre térdepeltek. Arcukat az ablaktól néhány centiméterre tartván néztek az utca és a fák felé.  

Egy fiú a felfedezés örömétől harsányan tudatta társaival: „Nézzétek, ott egy postásgalamb!”

    Cselényi György 

                                

Egyszer-használatos…

Szakmunkásképzés külföldi kézben?

Nem vagyok híve a tüntetésnek, demonstrációnak, meg általában a nagy felhajtásnak, de a november 22.-ei pedagógus-tiltakozáson az egyik résztvevő számomra nagyon érdekesen fogalmazott. Mondandójának az volt a lényege, hogy hazánknak nem egyszer-használatos szakmunkásokra van szüksége.  

A kijelentés minden bizonnyal azzal függ össze, hogy a kormány a szakmunkásképzést a külföldi tulajdonú multinacionális vállalatokkal szorosan együttműködve tervezi megvalósítani. Kétségtelen, hogy az elképzelés nem kevés kockázatot rejt. E sorok írójának volt szerencséje egy Tisza-parti nagy gyárban tevékenykedni. Igaz, ők nem állították, hogy szakmunkásokat képeznek. A dolgozókat csak arra a néhány mozdulatra, teendőre tanították meg, amelyekre éppen szükségük volt. 

Köszönjük szépen, ha a külföldi nagyvállalatok ilyen mélységű oktatást valósítanak meg. Igen „sok oldalú” szakmunkás lesz, akit mondjuk, az Audi, vagy a Mercedes gyárban csupán az autó kerekébe négy csavar becsavarására képeznek ki. Ekkor a lényeg az, hogy a dolgozó ezt a Forma-1-es versenyeken látott módon - néhány másodperc alatt végezze el.

A gond nyilván összetett, mert a cégek panaszkodnak arra, hogy az iskolákból kikerült, s náluk jelentkező emberek ez se tudják, azt se tudják, vagy olyasmit tudnak, amire nekik nincs szükségük. Nyilván a magyar szakmunkásképző iskolák felszereltségben, korszerűségben nem tudják felvenni a versenyt a világcégekkel. Ezért talán nem árt és nem haszontalan a multi vállalkozásokat bevonni a képzésbe. De az elméleti tudás átadásáról szinte teljesen lemondani, s a tanítást rábízni a multikra, az több mint merész, s talán nem is nagyon távolba látó elképzelés.

Csodájára jártak

Szintén az említett Tisza-parti város óriási gyárában volt egy idősebb kollégám, Béla, aki valamilyen vasas munkásként Európa majd’ minden fejlett országában dolgozott, például Németországban, Angliában, Ausztriában és Olaszországban. Elmondta, hogy személyének csodájára jártak az üzemekben.  A mindössze néhány mozdulatra kiképzett, betanított emberek tátott szájjal nézték, hogy Béla, te értesz a lakatos munkához, te tudsz hegeszteni, sőt esztergálni is….  Elképzelhetik, hogy Béla sokoldalúságát enyhén szólva nem vették rossz néven a német, az angol, az osztrák és az olasz főnökei sem.

Nekem sok gondom, kifogásom volt valamikor az SZDSZ-el szemben, de Magyar Bálint egykori miniszterrel mélységesen egyetértettem abban, hogy az emberekkel elsősorban a problémamegoldó készséget kell elsajátíttatni. Tudja, mit, hol keressen, s mit hol fog megtalálni. Fölösleges dolgokkal ne tömjük a fejünket. Azt inkább gondolkozásra, mint biflázásra használjuk.

A gépesítettség mai fokán egyre kevesebb nyers, fizikai erő szükséges a munkavégzéshez. Sokkal inkább előtérbe került a monotonitás, az idegi és pszichés megterhelés bírása, tűrése, valamint a figyelem-összpontosítás képessége. Meg arra, hogy mindenki képes legyen rövid idő alatt új ismereteket, technológiákat, munkafolyamatokat befogadni, elsajátítani. A számítógéppel való bánni tudás manapság tényleg szinte minden munkahelyen alapkövetelmény. Mindez csak művelt, olvasni, tanulni és a szöveget gyorsan és kellő hatékonysággal érteni, felfogni képes emberekkel érhető el.

Ezért nem szabad lebecsülni a közismereti tárgyakat magyar, a történelem, a matematika, a fizika és egyéb ismereteket és azok oktatóit sem. Ezek kellő szintű megtanítására a külföldi multik aligha lesznek kaphatók, az erősen lecsökkentett óraszámok pedig a magyar iskolákban kevésnek bizonyulnak hozzá.   

Szükség van-e elméleti tudásra?

Lehet vitatkozni azon, hogy az elméleti tananyagban mire van szükség, s mire nincs. A napokban egy hideg-melegburkoló ismerősöm mondta, hogy esetében a lényeg, hogy a pvc-t pontosan vágja el, szabja és szépen ragassza le, de nem érdekli őt, hogy azt miként gyártották, milyen anyagokból hozták létre stb. Tehát a dolog elméleti része hidegen hagyja.

Lehet, igaza van. De ha a dolgokat ennyire leegyszerűsítjük, akkor az orvosnak sem kellene tudnia semmit. Elég annyi, hogy megnyomja a hasam, s ahol fáj, arra szedjek ezt, meg azt… Vajon szükség van-e az összefüggések ismeretére? S ha igen, vajon milyen mélységben, mértékben? Ez talán a szakemberképzés örök dilemmája lesz.

Visszatérve az alapproblémára, én is azt javaslom az illetékeseknek, hogy ne nyugodjanak meg teljesen, ha a külföldi cégek azt mondják, csak bízzuk rájuk, majd ők megoldják magyar szakmunkások képzését. Lehet, azzal anyagilag pillanatnyilag spórolunk valamit, de hosszú távon igen nagyot bukhatunk.       
                                                            

                                                                Cselényi György publicista        

Lázár Kati interjúja az Origo-nak

Nehéz kenyér…

Lázár Kati Kossuth- és Jászai-díjas színművész  mondta többek között az Origo-nak (Lénárt Ádám) adott interjújában: „Az előadás előtti várakozás sem jó, fizikailag rosszul vagyok tőle. A bemutatón úgy mentem fel a színpadra, hogy a sírás kerülgetett, és azt kérdezgettem magamtól, mi a francot keresek én itt. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy kis madárfióka, akit kitettek a fészkéből. Magányos vagyok, senki nem törődik velem…

…Nekem minden bajom van, szédülök, menekülök és a hányinger kerülget, ők (a többiek, a kollégák) meg izgatottan pásztázzák a nézőteret a függönyön keresztül…

…Beszélni sokkal nehezebb, de én nagyon szeretek úgy hallgatni a színpadon, hogy annak jelentősége legyen…”

A teljes cikk: http://www.origo.hu/kultura/20141119-interju-lazar-kati-szinesznovel.html

xxxxxxxxxxxxxxxx

Cselényi Gy. megjegyzése: Nehéz kenyér…

Mindig másra várunk...

Álltunk a zebránál. Mivel hatalmas a gépjárműforgalom, a gyalogátkelőhely feltételes, tehát ahhoz, hogy a járókelők időként átkelhessenek az úton, számukra zöldet mutasson a lámpa, előtte meg kell nyomniuk egy gombot és egy ideig várakozniuk.

Már jó ideje néztük az autók suhanását, de álldogálásra voltunk kényszerítve.  Vártuk a jó szerencsét. A tömeg  percről percre nagyobbodott. Az emberek egyre türelmetlenebbül toporogtak, sőt elégedetlenségüknek egy-egy senkihez se, vagy mindenkihez szóló megjegyzéssel hangot is adtak. Valamennyien azt hittük, már valaki megnyomta a gombot. Volt, aki feladta, s lesz, ami lesz, átszaladt a túloldalra. Vagy 10 perc után egy fiatalembernek az az ötlete támadt, a gombot, ha megnyomták, ha nem, ő a biztonság kedvéért elvégzi, vagy megismétli a műveletet.

Ő lett a nyerő, a szabad utat, az átkelési jogot kiharcoló. Mi tétlenkedők, az intézkedést mindig másoktól várók, a szánkba a sült galamb belerepülését remélők, példát vehetünk róla!

                                      

                                                                    Cselényi György

Nehezen olvasható szövegek

Szem- és fejfájdító tankönyvek

Nemrégen olvastam valamelyik újságban, hogy a felmérések szerint gyerekek sokasága, ha csak teheti, kerüli az iskolát. Mondjuk ki őszintén: a tanulók tekintélyes része utál suliba járni. Szerintem ezért csupán a nebulókat, a szülőket és a pedagógusokat hibáztatni az okok irreális leegyszerűsítése lenne. 

Az ottani napi megjelenést, helytállást, számonkérést, stresszt a gyerekek tömege pokolként, kínszenvedésként éli meg. Nyilván nagyon bonyolult, összetett problémáról van szó. Én most csak egyet ragadnék ki közülük.

A minap egy fogorvosi rendelő előterében ült mellettem egy gimnazista lány. Hogy a várakozási időt kihasználja szegénykém, elővett táskájából egy könyvet. Illik, nem illik, fél szemmel rásandítottam. Történelemkönyv volt. A kislány kinyitotta és elkezdte olvasni, minden bizonnyal a másnapra megtanulandó leckét, tananyagot.

Amint saccoltam, nem jutott az anyag végére. Néhány perc után fáradtam engedte le, fektette a combjaira a könyvet, s lehunyta szemeit.

Komolyan mondom, megsajnáltam a lányt. A könyv lapjai szépek voltak, nagy képeket, ábrákat, illusztrációkat láttam, a szövegek alatt pedig néhol különböző színű tónusok oldották az egyhangúságot. Hirtelen ránézésre az oldalak tipográfiai, tördelési szempontból nagyszerűnek mutatkoztak. Egyvalami viszont valósággal megdöbbentett, s ez a betűk túlságosan apró és a sorok közötti távolság borzasztóan kicsi volta.

Persze, tudom, a könyv szerzője, vagy szerzői minél több tudnivalót szeretnének leírni, megjelentetni az oldalakon, de talán nem gondolnak arra, hogy a gyerekek a szemük és a fejük megerőltetése, megfájdulása nélkül szinte képtelenek végigolvasni. Ezért talán a képek, ábrák, illusztrációk méretének rovására kellett volna a szöveg betűinek méretét jelentősen megnövelni. Azt meg le sem merem írni, hogy nem lehetne-e tömörebben, lényegre törőbben, kevesebb szöveggel, könnyebben érthetőbben fogalmazni?

Óriási a felelősségük a tankönyvek íróinak, lektorainak, készítőinek, meg nyilván az iskolákban tanító pedagógusoknak. Jelentős részben múlik rajtuk, hogy a jövő generációja az egész élete során az információk és a tudás kedvvel, élvezettel történő megszerzőivé, befogadóivá, értelmezőivé és hasznosítóivá válnak-e, vagy olyanok lesznek, akik alig várják, hogy többé ne lássanak nyomtatott szöveget se könyvben, se újságban, se másutt. S úgy végzik el az iskolát, hogy azt kívánják, akkor lássanak még egyszer oktatási intézményt, amikor a hátuk közepét.

                                                            Cselényi György publicista

      

Háttérzene a nagyobb forgalomért?

Nem lesz sétagalopp, de…

Hallottam a rádióban, hogy vállalkozás alakult arra, hogy a boltoknak, áruházaknak és egyéb helyeknek olyan háttérzenét ajánljon, vagy szolgáltasson, amely az embereket huzamosabb ott-tartózkodásra, sőt fokozottabb fogyasztásra, vásárlásra ösztönzi.

Az ötletgazda nyilatkozata szerint tudományos kísérletekkel alá lehetett támasztani, hogy a megfelelően kiválasztott és megszerkesztett zeneszámok hatására valamelyik kereskedelmi egységben például jelentősen nőtt a kávéfogyasztás. De más áru értékesítésének fokozása is a siker reményében célozható meg.

Dicsérem az eszét e szolgáltatás kitalálójának, de azért nem lesz ez sétagalopp. Nem akarok vészjósló lenni, de újságíróként a reklámszakmában eltöltött több év során szerzett tapasztalatom szerint a boltok nagy része egy idő után nem fogja elismerni, hogy a háttérzene hatására adtak el bármiből többet.Következésképpen fizetnie is csak eleinte egyszer-egyszer lesznek hajlandók a tudományos alapon összeállított muzsikáért. Azt mondják, bekapcsolják rádiót, s azon ingyen jön... 

Olyan dolog ez, mint amikor egy beteg évek óta hiába járta a rendelőintézeteket, kórházakat, de nem gyógyult meg. Felkeres egy természetgyógyászt, vagy ezoterikust, alternatív gyógymódot alkalmazót, akinek segítségével megszabadul panaszától, betegségétől. A páciens egy ideig hálás, de később azt mondja, valószínűleg most értek be, vagy hatottak a kórház injekciói, vagy infúziói.
Mindenesetre tagadhatatlan, hogy a körülmények, a környezet a látottak és hallottak, sőt a füllel és szemmel nemigen érzékelhető dimenziók is hatnak ránk, de ez az emberekben még nem tudatosul mélyen. Kíváncsi vagyok, a bolti háttérzene-szerkesztők és -ajánlók piaci boldogulására. 

Jómagam sem vagyok ellene a kellemes háttérzenének, de amelyeket a bevásárlóközpontokban sokszor hallok, azok nemhogy hosszabb ideig történő ottmaradásra, továbbá sűrűbb és nagyobb mértékű pénztárca-nyitogatásra ösztönöznének, hanem ellenkezőleg: szinte menekülésre késztetnek. Lehet, pont ennek elkerülése érdekében van szükség tudományos háttérzene-szolgáltatókra?  

                                                              Cselényi György publicista

Elképzelt párbeszéd

                                            Putyin: - Figyelj, Viktor! Tudsz karatézni?

                                            Viktor: - Nem igazán, azt a jogi egyetemen nem tanultuk!

                                            Putyin: - Akkor gyere gyorsan Moszkvába kiképzésre, 
                                            mert a G20-ak egyszerre akarnak ránk rontani. 

Égszakadás, földindulás a sajtóban?

Már amikor kiment a New York Times újságírója, David Streitfeld a szobából, azt mondta állítólag a tolmácsnak, Thomas Coopernek, hogy nem tudja majd használni a Kertész-interjút, "mert semmi publikálásra alkalmasat nem kapott" – mondta Cooper a Népszabadságnak, és azt állította, hogy azért volt csalódott az amerikai újságíró, "mivel Kertész a magyarországi helyzetet elfogadhatónak nevezte".

Kertész Imre a Hungarian Quarterlynek adott interjúja kavarta fel a kedélyeket, mert azt mondta, hogy cenzúrázták a New York Times-ban, és arra próbálták rávenni, hogy mondja azt, Magyarországon diktatúra van. 

"Múlt nyáron felkeresett a The New York Times egyik riportere, hogy interjút készítsen velem. Megkérdezte, hogy mi a véleményem a magyarországi helyzetről. Azt válaszoltam, hogy a helyzet kielégítő, remekül érzem magam, mire meglepődött.

 Ha az ember szabadon írhat és véleményt nyilváníthat, nyíltan kifejezheti ellenvéleményét és szabadon utazhat, akkor egyszerűen képtelenség diktatúráról beszélni.”

A teljes cikk: http://hvg.hu/kultura/20141114_Kertesz_Imre_esete_a_New_York_Timesszal/

xxxxxxxxxxxxx

Kicenzúrázták az Seehofer-Orbán-interjút?

Az ígéretekkel szemben nem került be a Welt Am Sonttag vasárnapi kiadásába az interjú.

A Miniszterelnöki Sajtóiroda közlése szerint megengedhetetlen nyomásgyakorlás történt a Welt am Sonntag német lap szerkesztősége részéről a múlt heti Egy magyar, egy bajor - semmi vita című, közös magyar-bajor kormányfői interjú ügyében. A cikk egy hete a jelent meg a Die Welt konzervatív napilap online kiadásában, ám az ígéretekkel szemben a vasárnapi nyomtatott lapszámban már nyoma sem volt az interjúnak. Az ügyben a volt bajori tartományi főnök is panasszal élt a lapnál.

A teljes cikk:  

http://magyarhirlap.hu/cikk/9921/Kicenzuraztak_az_SeehoferOrban_interjut#sthash.C93ngoou.dpuf

xxxxxxxxxxxxxxxxxx

Széles Gábor tulajdonos leváltotta a Magyar Hírlap tiszteletbeli főszerkesztői posztjáról, és lényegében menesztette Stefka Istvánt – értesült szerkesztőségi forrásból a PestiSrácok.hu.

„Úgy tudjuk – olvasható az internetes portálon –  , hogy Széles döntése váratlanul érte a Hírlap munkatársait és a tiszteletbeli főszerkesztőt is….Természetesen felhívtuk Stefka Istvánt is, aki nem cáfolta a hírt, ugyanakkor nem kívánt bővebb információval szolgálni. 

Úgy tudjuk: Széles Gábor a Magyar Nemzettől szeptemberben elbocsátott kollégáknak nyújtott hangzatos ajánlata is erodálódott időközben. A konkurens jobboldali napilap leépítési hullámával elküldött neves publicisták és hírlapírók közül végül csak néhányak kaptak lehetőséget a Magyar Hírlapnál, ők is kezdő újságíróknak járó flekkdíjjal és csupán havi százezer forint körüli “számlás” keresettel számolhatnak.

A teljes cikk: http://pestisracok.hu/szeles-menesztette-stefkat-magyar-hirlaptol-kerdeses-lap-jovoje/

A Magyar Hírlap polgári közéleti napilap, amely a keresztény-konzervatív értékrendet követi és mindig kiáll a nemzeti érdekek mellett - jelentette ki a lap tulajdonosa, Széles Gábor.  

A Magyar Nemzettől négy neves publicista érkezett, érkezik a Magyar Hírlaphoz, és a lapnál adható legmagasabb flekkdíjért írnak. A Magyar Hírlap tiszteletbeli főszerkesztőjének a neve pedig az újság impresszumában olvasható.”

A teljes cikk: 

 http://magyarhirlap.hu/cikk/9795/Szeles_Gabor_Elkotelezetten_a_nemzeti_ertekek_mellett#sthash.EtfLGsGH.dpuf

xxxxxxxxx

Cselényi Gy. megjegyzése: Égszakadás, földindulás a sajtóban? Ki érti, mi folyik itt? Jobban mondva, sejthető, de a helyzet több, mint elszomorító!

Visszasírjuk az igazi kereskedőket

Nyíregyháza, belváros, előkelő ruházati bolt. Az áruk, szépek és jók, de igencsak megkérik az árukat is. A tulajdonosnak talán hitvallása, aki nem vesz, ne babrálja, menjen, az anyja valahol várja…

A hölgynek megtetszett a kirakatban látható sál, s gondolta, megveszi. Betért a boltba. Rajta kívül nem volt más vásárló ott. Illendően köszönt, de síri csend, vagyis nem fogadta senki.

A tulajdonosnő, aki egyben eladó is, valamit éppen pakolászott. A vevő percekig állt, zavartan toporgott, nézelődött, köszörülte a torkát, hátha észreveszik végre. Minden eltelt másodperc a vevő megalázásával volt egyenlő.

A tulaj’ nagy nehezen odajött végre. A hölgy mondta, a kirakatban lévő sálat szeretné megvásárolni.

– Itt vannak a sálak – mutatott a kereskedő egy állványra.

 A vevő közölte, neki a kirakatban látható sál tetszik, s azt szeretné megvásárolni.

– Az ruha – replikázott a boltos.

– Az nem tartozik egy ruhához se, mert azoktól  távolabb is van elhelyezve – magyarázta a hölgy.

Talán két perc is eltelt, mire a főnök a saját szemével meggyőződött róla, hogy a sál külön is megvásárolható. Igen ám, de adódott az újabb nagy gond, belülről ki kellett venni a kirakatból, s e bonyolult művelethez valami kulcs és létra is kellett. Ezért egy férfit volt muszáj előteremteni a raktárból, aki a zaklatás miatti mérgében legszívesebben felrúgta volna a vevőt.

Közben újabb kuncsaftok tértek az üzletbe. A kérdéseikre flegmábbnál flegmább válaszokat kaptak.

A hölgy leszurkolta a sál igen borsos árát, s amilyen gyorsan tudott, távozott. Azon tűnődött, hogy miért vállal valaki kereskedői munkát, ha utálja, minden abban eltöltött perc kínszenvedés számára. Aki legszívesebben leköpné, felrúgná, felöklelné a vevőket.

A pénz, a haszon, a profit miatt?! Csak azért csinálja? Ha igen, akkor akármennyi pénze van, szegény, sajnálatra méltó, szerencsétlen ember.

Mi, vásárlók pedig visszasírjuk azokat a kereskedőket, akiknek e hivatás szinte a vérükben volt. Akik akkor is szívesen látták és kedvesen beszéltek az emberekkel, ha éppen nem vettek semmit, csak nézelődtek. Azt tartották, a mai nézelődőből lesz, vagy lehet a holnapi vásárló. Megbecsülték a boltjukba betérőket.

Az a bunkóság, amit a sálat megkedvelő nő tapasztalt abban a fényes üzletben, méltatlan Nyíregyháza, egy megyeszékhely központjában lévő, méregdrágán árusító bolthoz, de még egy mucsajfalvi ócskapiachoz is.

                                                                                               Cselényi György  publicista 

  

A megszállottság tisztelete

Lélekemelő pillanatok

Találkoztam egy tanárral, akinek arcáról boldogság sugárzott. A hűvös, ködös novemberi reggelen öröm látni ilyet. Ezt meg is jegyeztem neki, mire elmondta, hogy kijavította a 10.-es szakmunkásképzős fiatalok irodalomdolgozatát, s nagy elégedettséggel tapasztalta, hogy szinte mindegyik kitűnően sikerült.

A lelkes pedagógus ez által bizonyosságát látja annak, hogy a közhiedelemmel ellentétben, a mai gyerekek nagy része milyen gazdag lelki világú. Tele vannak érzelemmel és jóindulattal, csak meg kell találni hozzájuk a kulcsot.

A gyerekek azt kapták házi feladatként, hogy írjanak hobbijukról, s arról, hogy azt miért választották? Az egyik tanuló például egyebek között azt írta, hogy „… az élethez, az életkedvének erősítéséhez műveli hobbiját, a lovaglást. A ló a hűség érzését erősíti meg benne és energiát kölcsönöz számára. S különösen az tetszik neki a lovaglásban, hogy a hatalmas testű, erejű állat neki, egy fiatalember kezébe adja az irányítás jogát, lehetőségét és felelősségét.”

A tanár arcán és szavain megéreztem azt az örömöt, amiért érdemes hivatását folyatatnia. Amikor visszaigazolást nyer az, hogy nem falra hányt borsó gyerekek oktatásával, nevelésével foglalkozni.  

Igen! Minden bizonnyal valamennyiünknek van ilyen lélekemelő pillanatokban részünk.

Elnézést kérek, hogy a saját életemből is előhozakodok egy ilyen példával. Évtizedekkel ezelőtt a megyei lapnak volt egy „Arckép” – című sorozata. Ennek keretében különböző rendű-rangú emberrel készítettünk nem túl hosszú riportot, írtunk portrét.  A lap minden számában meg kellett jelennie egy ilyen cikknek. Mindenki bármikor készíthetett ilyen anyagot, de a biztonság kedvéért a szerkesztőség újságírói között be volt osztva, kinek mikorra kötelező ilyet prezentálnia, nehogy megtörténjen, hogy éppen nincs az „Arckép”- sorozatban közölhető anyag.

Kapaszkodás a kombájnon 

Mivel vasárnap én voltam az egyik ügyeletes munkatárs, rám hárult a hétfői lapban megjelentetendő portré megírásának feladata. Igen ám, de hol, mikor, kivel beszéljek(?) – gondolkodtam.

Nyár volt, tikkasztó hőség. Pénteken délután autómmal éppen anyósom kállósemjéni háza felé tartottam, ahol a feleségem és két lányom, Boglárka és Dorottya már várt rám.

A falu határában aratókat pillantottam meg. Megvan(!) – hasított belém az ötlet. Az egyik terménybetakarítóról írok portrét! Kiszálltam, s a rövid ujjú fehér ingben és világos, krémszínű nadrágban elindultam a búzatáblában araszoló egyik kombájn felé. A vezetője megállt, s közöltem vele szándékomat. Mondta, ilyesmihez még nem volt szerencséje, de megpróbál nyilatkozni, ám ne haragudjak, megállni egy percre sincs ideje, mert e tábla levágásával végezni akar. Ott, a távolban  – mutatott az égbolt félé – sötét fellegek gyülekeznek, s ha megázik a búza, neki órákig várni kell arra, hogy folytathassa a betakarítást. Ezt nagyon szeretné elkerülni. Máris mennie kell…    

Mivel tartottam tőle, a férfi meggondolja magát, s a munka végeztével sem nyilatkozik, ezért próbáltam magam biztosítani. Arra kértem, fütyüljünk a munkavédelmi szabályokra, s hadd kapaszkodjak fel a kombájn vezetőfülkéje mellé, s menjünk együtt. Beleegyezett.

A megszállottság tisztelete

Mintegy egy óra hosszán át figyeltem a vágókések forgását és a kombájn vezetőjének munkáját. Amikor „végeztünk”, a többiekkel együtt az akácfasor árnyékában jól elbeszélgettünk.

Észre sem vettem, hogy a rám rakódott vastag porrétegtől és az olajos rongyoktól a fehér ingem és a krémszínű nadrágom sötét barnára változott. Csak azt láttam, hogy a ráncos, fáradt arcokból szinte világítanak a szemek, köztük az én legfőbb riportalanyom kék szemgolyója. Mindnyájuk arcáról lerítt megszállottságom elismerése, tisztelete.

Amikor anyósomhoz értem, az udvaron tartózkodó feleségem majdnem halálra rémült. Az hitte, karamboloztam.

Anyósomnál viszont rögtön elismerésre tettem szert, hiszen ő kislány korában gyakran vett részt aratáson, s tudta, mivel jár e munka, s azt mondta, jól tettem, hogy az aratókról, a magyar nép jövő évi kenyérnek valója megteremtésén munkálkodóról írok portrét. Az ing és a nadrágom porszívózsákszerű színével meg ne törődjek, hiszen mire való a mosógép?

Akkor volt részem abban az érzésben, mint amilyenben a cikk elején idézett tanárnak: egy hivatást az ilyen lélekemelő pillanatok és emlékek miatt érdemes folytatni.  

                                                                          Cselényi György  publicista

Stréber

Nyíregyháza, Bocskai utca és a Család utca kereszteződése. Egy kis srác a járdán a lámpa zöld jelzésére vár. A hátán tömött táska, amelynek oldalán necc-zsebben fél liter ásvány-, vagy csapvíz. A zebrán akar átkelni. A haja szépen fél oldalra fésülve. Szemein kerek, feketekeretes szemüveg. Kis tudós kinézetű, olyan típusú, akit ritkán látni mosolyogni, nevetni meg talán sose.

A nem magas, vékony testalkatú fiúcska kezeiben vonalas füzet. A lapokon világoskék tintájú golyós tollal írt sorok. A srác átszellemült arccal olvassa őket, olykor csak a lámpára sandít, indulhat-e már?

Megyünk.  Nem tudom a szemem levenni róla. A tanulásban az utcán is ennyire elmélyült fiút még nem láttam. Nem bírom megállni, hogy ne szóljak hozzá.

– Te csak jó szorgalmas vagy – mondtam neki valami ilyesmit.

– ­Hát, tanulni kell – reagált rá.

- Hányadikos vagy?

– Ötödikes!

– Miből készülsz felelésre, vagy dolgozatot írtok?

– Történelemből, magyarból, énekből, meg természetismeretből ma lesz a témazáró.

– Minden tantárgyból egy füzetben van, amit tanulsz?

– Igen! – hangzott a válasz. Ez kissé meglepett, mert nekem annak idején minden tantárgyhoz külön füzetem volt. (Más kérdés, hogy egyikbe se nagyon néztem bele.) A fiú lehet, a feleléshez külön jegyzeteket készített magának.

– Biztosan jól tanulsz! – tartottam fel az olvasásban.

– Igen! Én vagyok a legjobb tanuló az osztályban, mindenből ötös voltam – közölte. 

– Az osztálytársaid bizonyosan nagyra értékelnek!

– Hát, nem nagyon!

– Miért?

– Mert strébernek, nyalisnak tartanak.

– Mi szeretnél lenni?

– Séf – felelte a fiú, majd a füzetet tovább tanulmányozta.  Sok sikert kívántam neki, majd elváltak útjaink.

Sokan szeretnék, ha a gyerekük az iskolai munkájában, a tanulásban ilyen szorgalmas lenne. De szerintem, mint mindenben, ebben is a legjobb az arany középút. A múltkorában egy neves politikus, amikor a családjáról kérdezték, nyilatkozta, hogy nem bánná, ha a lánya nem vizsgázna mindenből ötösre az egyetemen, de ritkábban látná búskomornak, s annak is örülne, ha a társaival menne bulizni, se nem éjjel nappal bújná a könyveket a szobájában.

Nem tudom, melyik típusú gyerek a jobb, melyik viszi többre, s melyik lesz boldogabb az életben, de remélem, ahol az én alkalmi beszélgetőtársam lesz a főnök, a főszakács, a konyhafőnök, ott majdan nyugodt szívvel kanalazhatjuk a bablevest.

                                                                        Cselényi György publicista

Ősz anyókák gazos kerttel

Néhai anyósom elhagyatott falusi házában ki kellett cserélni a gázórát. Mivel a nejem nem ért rá, nekem kellett fogadnom a szerelőt. Mivel jócskán késett szegénykém, megérkezéséig a kocsimban bambultam, szunyókáltam, meg sétáltam az utcában. A látvány kissé elkeserített.

A házakból hófehér hajú, hajlott hátú, talán 80 évnél is idősebb anyókák araszoltak elő. Talán minden 2.-3. portát lakják, pedig a település a megyeszékelytől mindössze 20 kilométerre van. (Vajon mi lehet az isten háta mögötti vidékeken?) A férjek zöme már régen a temetőben nyugszik, a gyerekeik pedig valahol a távolban élnek.

A mamák egyedül maradtak.  Rozsdásak a kapuk, vastag avar az udvarokon, a kerteket felveri a gaz.

Ugyan csaknem mindnyájukat hívja a fia lánya, anyu, költözzön „ide”, de ez nem megy, mert nehéz lenne otthagyni az elmúlt évtizedeik tárgyait, emlékeit, s valahol, akármilyen jó körülmények között új életet kezdeni.

Ugyan egyik jobb erőben lévő szomszéd segíti a gyengélkedőt, meg van önkormányzati szociális gondozóhálózat, mégis szomorú, sőt kissé siralmas ez így.

Nem ismerem teljes mélységében a kormány mezőgazdasági programját, de szerintem az elhanyagolt kertek nagysága országos szinten elérheti a több tíz ezer hektárt is. Szerintem a szakszerű megművelésükkel - akár közmunkaprogramok keretében is – komolyan kellene foglalkozni. Gondoljunk a Kádár-rendszer idején kiválóan működő háztáji rendszerre. Minden faluban volt háztáji agronómus, aki irányította és felügyelte a házak körüli kertek hozzáértő ápolását, gondozását és az ott megtermelt zöldség és gyümölcs leadását, értékesítését.

Időszerű lenne az efféle tevékenységet, akár közmunka keretében is felújítani. Tudom, ez nem könnyű, mert sok idős ember nem szereti, ha más, ha idegen tevékenykedik a kertjében, ugyanakkor nagyon bántja a szemét és a lelkét a burjánzó gaz, amelynek eltávolításáért valamelyik jo(bb) erőben lévő szomszédnak, utca-, vagy falubelinek jelenleg is csinos összeget fizetnek ki évente.

Szerintem az öregekkel meg lehetne egyezni, ha másképpen nem, bartel alapon a kertek szervezett és tudatos műveltetése ügyében. Persze ehhez a terményeknek hazai, vagy külföldi piacon történő elhelyezésére, értékesítésére is szükség van. Hátha a keleti nyitás ehhez is segítséget nyújt.

Szóval a háztáji kertek megfelelő művelésbe vonásában szerintem hatalmas árualap-növelő lehetőségek rejlenek. Kár lenne nem kihasználni.

                                                                 Cselényi György   

Nem(!) – az "itt és a most” varázsára?

Egyre több fiatalnak, öregnek, nőnek, férfinek van zene, vagy más hallgatására alkalmas herkentyű a fülénél. Buszon, autóban, kerékpáron, gyalogosan mindenütt és mindenkor használják.

Kicsit sajnálom őket. Általa kikapcsolják magukat a jelenből, nem érzékelik, sőt száműzik az itt és most valóságát, sőt varázsát, pedig arra szükség van, még akkor is, ha az kissé unalmasnak és zajosnak tűnik is.

A múltkor egy srác a gyaloglása közepette dobszólós, a másik gitárszólós mozdulatokra, a harmadik pedig magányos és harsány éneklésre és táncra ragadtatta magát. S bár mindnyájan egy szál maguk „koncerteztek, léptek fel”, az emberek kicsit megijedtek tőlük, s jól kikerülték őket. Pedig gyaníthatóan nem volt semmi bajuk, csak függetlenítették magukat a konkrét helyszíntől, szituációtól. Próbálták magukat átadni a zene élvezetének és jól érezni magukat. Mindez nem bűn, sőt lehet dicséretes is, csak a környezetükben tartózkodók számára kicsit furcsa volt. Ami meglepő, az pedig gyakran nemcsak csodálatot, nemcsak ámulatot, hanem olykor félelmet is kelt.

Nagyobb a kockázat, sőt a baj bekövetkezésének esélye, ha valaki autó, motorkerékpár vezetése, netán egyszerű biciklizés közben igyekszik magát a nyers fizikai jelenlétét – számára talán nem túl kellemes dimenziójából – kellemesebb létre helyezni, hangolni. Ilyenkor nem kell túl sok a tragédia előidézéséhez, bekövetkezéséhez. Pláne akkor, ha az illető a zene élvezetét alkohol, netán bizonyos tabletták szedésével próbálja fokozni, ráadásul mindeközben még telefonál is.  

Jómagam azon a véleményen vagyok, hogy bárhol, bármivel, bárhogyan járunk, s vagyunk is, ne lépjünk ki teljesen a testi-tárgyi valóság érzékeléséből, mert annak számos nem kívánatos hatásával, következményével kell számolnunk. S ha ez megtörténik, hiába csodálkozunk azon, hogy nem volt szerencsénk.

                                                                                      Cselényi György  publicista   

                             

Bébiszitter volt Amerikában

„Voltam mélyponton, sőt talán annál is lejjebb”

Beszélgetés Czibusák Andreával

Nem tudom, hogy sajnos vagy szerencsére, de tény, fiatalok sokasága készül külföldön dolgozni. A tervüket részben a világlátás, tapasztalatszerzés, no meg talán egy kis kalandvágy is motiválja. A hölgyek nagy részének bébiszitterként nyílik lehetősége magát szülőhazájától távol kipróbálnia.

Czibusák Andrea több mint két évig tevékenykedett Amerikában egy családnál az említett munkakörben. Az ottani életéről, benyomásairól beszélgettünk. Andrea kedves, mosolygós jó kedélyű, egyszóval kellemes ember benyomását kelti.

­- Mi volt az indítóokod, célod, hogy nekivágtál Amerikának?

- Szerettem volna külföldön szerencsét próbálni, világot látni és persze a számomra jobb anyagi körülmények megteremtésének szándékával indultam útnak – mondta Andrea. – Az álmom valóra is vált.

- Hogyan tettél szert a címre, ahová mentél, vagy ki segített elhatározásod véghez vitelében?

- Természetesen a szüleim segítettek és mindvégig mellettem álltak. Egy gyerekkori barátnőm segítségével mentem ki külföldre, ő segített a kiutazásban.

- Mit szóltak a barátaid, ismerőseid? Nem akartak lebeszélni a nagy vállalkozásról?

- Nem! Sőt, ki-ki amennyire tudott, támogatott. Igaz, eleinte furcsállották döntésemet, de aztán mindenki tudomásul vette, megértéssel viszonyult hozzá.

- Mit vittél magaddal? Mennyi pénzt, mennyi ruhát, milyen tárgyakat?

- Két bőrönddel indultam el, elég sok ruhát vittem. Ötszázezer forint induló tökére volt szükségem, amely összejött. Hogy milyen tárgyakat, például fényképezőgépet, laptopot, mobiltelefont vittem. Ezek nélkül az ember manapság már nehezen boldogul.

- Hogyan fogadtak, milyen volt a család, ahol laktál, milyenek voltak a körülményeid?

- Nagyon féltem a fogadtatástól, mivel zsidó családba csöppentem. Jó módúak. Külön szobám volt, a körülményeimre és másra sem lehetett panaszom.

- Hány és milyen korú gyerekekre kellett felügyelned?

- Kettőre, az egyik 8, a testvére pedig 9 esztendős volt.

- Mi volt a feladatod? Nehéz volt? Hogyan telt egy nap? Nem egyedül dolgoztál ott bébiszitterként? Naponta hány órát kellett tevékenykedned, s milyen fizetésért?

- A gyerekre kellett vigyáznom. Iskolába vittem őket. Segítettem a házi feladat elkészítésében. Ha menőkéjük volt, akkor velük tartottam. Egyáltalán nem volt nehéz dolgom. Volt egy kolléganőm is, vagyis ketten bébiszitterkedtünk.  A munkaidő naponta 12 óra volt. A fizetés havonta 350 -400 ezer forint között mozgott. 

- Rendesen bántak veled? Milyen volt a család, amelynél tartózkodtál, beszélted az angol nyelvet, vagy nem volt rá szükség?

- Nagyon rendesen, emberségesen viszonyultak hozzám. Mivel magyar származású zsidó családnál voltam, ezért nem volt szükségem az angol nyelv állandó használatára. Ennek ellenére folyékonyan beszélem. A nő férje bankár volt, s gyakran hónapokig távol volt az otthonától.

- A gyerekek apja nem akart tőled semmit inkognitóban?

- Nem!

- A főnök, a „nagyságos asszony” nem volt rád féltékeny?

- Nem!

- Hogyan kellett öltöznöd?

- A ruházatom nem lehetett kirívó és kihívó. Kivágás nélküli blúzt kellett hordanom. Szoknya nem, csak hosszú nadrág lehetett rajtam. 

- Milyen kajákat ettek?

- A leggyakrabban halat, valamint marha- és birkahúst. Kóser ételeket.

- Kellett főznöd, takarítanod, bevásárolnod?

- Nem! Ezek nem tartoztak feladataim közé. Az ételek alapanyagainak beszerzésére külön személyt, a főzéshez pedig szakácsot alkalmaztak.

- Mi volt a legnehezebb, legproblémásabb?

- A gyerekekkel megszerettetni magamat. Ők nehezen fogadtak el. De egy idő után nagyon megkedveltek.

- Mit csináltál szabadidődben?

- Sétáltan a városban, szép helyeket kerestem fel.

- Miként tartottad a kapcsolatot a hazaiakkal?

- Három hónaponként jöttem haza. Egyébként telefonon és skypon gyakran beszélgettem szüleimmel, barátaimmal.  

- Van-e olyan dolog, amire nagyon vigyázni kell, s amire felhívnád, akár jó tanácsként a figyelmét a külföldön bármilyen munkakörben elhelyezkedni szándékozóknak?

- Nyelvtudás nélkül ne induljanak útnak, mert nem tudnak érvényesülni. Az embernek meg kell győződnie arról, hogy valós állásról van-e szó, mert rengeteg a „kamu munkakör”, sok embert becsapnak, s igen ők keserűen csalódnak. Mindenki amennyire lehet, legyen óvatos, körültekintő, s nem kell mindent mindenkinek rögtön elhinni. A külföldre utazónak legyen magához való esze. Persze nem lehet mindent előre kiszámítani. Nincs szükség az ördög falra festésére, felesleges pánikra, de egy kis egészséges gyanakvás nem árt.

- Te végül is miért tértél végleg haza? Vagy teljesítetted a magad elé kitűzött célt, s azt mondtad, jó volt, szép volt, de ennyi elég volt, vagy volt más motiváció is?

- Abban az időnként rám törő honvágy is közrejátszott.   

- Nem vágysz vissza?

- De igen!

- Itthon milyennek ítéled meg az életed, kilátásodat?

- Az eddigi életem nehéz és kemény volt, sok megpróbáltatáson mentem keresztül.  Voltam mélyponton, sőt talán annál is lejjebb, de valahogyan mindig kikecmeregtem abból a helyzetből. Néhány év múlva szeretnék gyerekeket szülni, önálló családot és otthont alapítani.

- Sok sikert kívánok!

- Köszönöm!

- Köszönöm a beszélgetést!

                                                     Cselényi György

Tovább az újságoldal megtekintésére