Kiscsajok a bazilikában

Szülővárosom római katolikus templomába, sőt bazilika rangú kegyhelyére a minap bejött 5 lány. 15-16 év körülinek saccoltam őket. Olyan benyomást keltettek, mint akik még sose jártak ilyen helyen. Úgy izegtek-mozogtak, lökdösődtek, csiviteltek, nevetgéltek, mintha az iskolában óraközi szüneten lennének.

Egyikük felállt, odament az oszlopnál lévő Szent Teréz-szoborhoz. Egymáshoz illesztette két tenyerét, majd fél másodperc múlva szétkapta egymástól kezeit, keresztet akart vetni, de a mozdulata inkább hasonlított a kánikulában szokásos önlegyezéshez, vagy légyhessegetéshez.

Ezután visszaült a padba társaihoz, s mindnyájan nevetgéltek. Egyikük két perc múlva előrement az első sorba, mintha jobban akarna látni, mint a moziban, vagy a színházban. Mivel nemigen vélt felfedezni olyasmit, amit távolról nem lehet jól megfigyelni, visszament barátnőihez.

Feltételezhetően mindnyájan kint a karácsonyi vásár bódéinál forralt bort is ihattak, mert a legmozgékonyabb lánynak kicsit melege lett. Nem csinált belőle gondot, levetette dzsekijét, sőt a pulóverét is. Csupasz karjai, vállai és az atlétaingszerű ruháját megpillantván az idős pap is tágra nyitotta szemeit, de a liturgia zavar nélkül folytatódott.

Az 5 kiscsaj ezután vidáman felállt, s távozott a szertartásról. A közelükben ülő öreg néni mélyet sóhajtott. Nagy kő esett le szívéről, hogy mégse lesz botrány.

De mit adott a magasságos, a lányok úgy érezték, mégiscsak jobb volt benn, s mindnyájan visszatértek. 

Egy idő után az idős asszony hátra fordult, s rájuk nézett. Azt hittem, veszekedni fog, de nem tette! Mosolyogva mondott nekik valamit. Bevallom, én is kissé viccesnek, sőt szórakoztatónak találtam a lányok rögtönzött műsorát.

Ekkor a mise véget ért. Békével távoztunk! Örültem, hogy a nénit az 5 lány nem billentette ki a keresztényi megbocsátás lelki nyugalmából. Miközben jött a kapu felé, tőlem azt kérdezte:

– Tetszett látni őket?

– Láttam – feleltem.

– Remélem, ők nem a Szent Imre Gimnázium diákjai – tette hozzá.

Erről ugyan nem beszéltünk, de szerintem mindketten úgy éreztük, ezek a lánykák lehet, életükben először jártak templomban. Talán az egymás előtti és az önmaguk előtti zavarukban, tanácstalanságukban nevetgéltek, próbálták utánozni a vallásos embereket, de az igyekezetük most sutára sikeredett. Végül is nem történt baj, komolyabb rendzavarás.

Higgyünk benne, hogy nemsokára közülük kerülnek ki a legbuzgóbb hívő keresztények. Istennek, Krisztus urunknak és nekünk pedig mindenkire szükségünk van. Szerintem is örüljünk annak, ha egyelőre nevetgélve, meg viháncolva is, de mégiscsak betértek Isten házába. 

Remélem, nem utoljára. S legközelebb hátha az imént tanúsítottnál kicsit áhítatosabban, a bazilika szelleméhez jobban illeszkedően gyakorolják vallásukat.  

                                  Cselényi György