Miniszterek

Távol áll tőlem, hogy a miniszterek munkájának megítélése, nincs is elég információm hozzá, ezért csak a sajtóból szerzett benyomásomra támaszkodhatok.

Személy szerint Fazekas Sándor volt földművelésügyi minisztert sajnálom legjobban, de együtt érzek Balog Zoltán egykori emberi erőforrások miniszterével, valamint Novák Katalin leváltott család- és ifjúságügyért felelős államtitkárral is.

Úgy tippeltem, hogy Fazekas Sándor bizonyosan a helyén marad, mert az agrárium a körülményekhez képest jól teljesített. Bár vannak, vagy lehetnek olyan elképzelések is, amelyek a hagyományos mezőgazdasági és élelmiszer-ipari vertikumnál mást és többet ölelnek fel, bár nehezen tudom elképzelni, hogy Fazekas Sándor ezeket ne tudta volna megoldani.

Orbán Viktor miniszterelnök úr úgy látta jónak, hogy e tárca elére más személyt jelöl. A jövőben új emberek nevét kell megtanulnunk, de ez a legkevesebb. Bizonyos vagyok benne, hogy az egykori miniszterek a jövőben is megteszik a tőlük telhetőt az ország sikeréért, még akkor is, ha egy ideig keserű szájízzel is. Be kell látni, hogy kormányzati munkára személyeket jelölni a miniszterelnök joga és felelőssége.

A kormány valamennyi tagjának sok sikert kívánok!

Cselény György

Hull a nép

Hull a nép, mint a légy. Az ötvenes-hatvanas korosztályhoz tartozókra gondolok. A zömük az ipari és a mezőgazdsági üzemekben dolgozik. Amikor az ideg- és lélekölő munka után hazamennek, a nagy részük nem pihen, hanem megiszik 1-2 deci pálinkát, egy kávét és irány a kert. A fizetésük mellett az adja meg számukra a biztonságot, ha néhány zsák krumpli és zöldség a pincében van, vagyis megtermelik maguknak.

Igen ám, de ez gyakran napi 16 órás munkát, elfoglaltságt jelent, s nem, vagy alig jut idejük a pihenésre, a testük-lelkük megújítására. Így az emberek idő előtt tönkremennek. Orvoshoz akkor fordulnak, ha már nagyon muszáj, amikor a szervezetükben már szinte megállíthatatlan és igen gyors a romlási folyamat.

Nem mondom, hogy rossz az önmaguk megtermelte áru. De nem veszik figyelembe, arra milyen áron tesznek szert. Hogy az efféle megtakarításra feltétlenül szükségük van-e, amelyre ily módon jutottak, ebben nem foglalok állást. A szerszámokra, vegyszerekre költött összeg is sokba kerül, arról nem is beszélve, hogy az efféle munkával töltött időre órabért nem számolnak. Ha megtennék, rájönnének, a boltra ráfizetnének, többe kerül a leves, mint a hús.

Hogy valami nagyon nem stimmel, semmi kétség. A környezetemben élők gyakran panaszkodnak, hogy a családban nem segít nekik senki, minden munka rájuk hárul. Tudok nem egy és nem két emberről, akik 3-4 kertet is művelnek, s már-már majdnem összeesnek a fáradtságtól. A családjukra nem marad idejük.

Ezzel az élettel nehéz szakítani, mert abban nőttek fel, s azt látták a szüleiktől is. De régen valamelyest talán könnyebb volt, mert a fő munkalyen nem volt olyan nagy a hajtás, mint manapság, bár régen se volt könnyű helyzetük. De a mai viszonyok között a fő munkahelyen való helytállás teljes embert kíván. Ezért az otthoni kertben való munka fokozott teher, még akkor is, ha az illetőt valamelyest kárpótolja a szabad levegőn való munkavégzés, és esetleg jól jön a némi kiegészítő jövedelem. De fokozott a test, a lélek, a psziché kizsákmányolása, idő előtti elhasználódása.

Szerintem a hajdani kertmagyarország lassan a múlté. Egyre több az ott hagyott, a nem művelt porta. Ha a mostani 50-es, hatvanas korosztály kihal, nemigen lesz, aki a helyére álljon. A háztáji kertek zöme ebek harmicadjára kerül. Már manapság is egyre több falusi portán a hajdani zöldség-gyümölcs termelés helyén virág és fű nő. A kétlaki életet egyre kevesebben bírják, s lehet, előbb-utóbb a kiskertekben előállított termés hiányozni fog a boltok polcairól, vagy méregdrágán lesz beszerezhető. Egy biztos: életünk átalakul. Hogy jó lesz-e, elválik! 

Vagy megoldást hozhat a háztáji kertek főállásszerű művelése?

Cselényi György

Köszönöm a névnapi köszöntést!

Hyde Parkot Budapestre!

Néztem egy videofelvételt a legutóbbi budapesti tüntetésről. Nem tudom, a készítője milyen szempontok alapján hozta létre, állította össze, adta közre; volt-e bármilyen koncepciója, vagy nem, mert esetleg nem is lehetett.

Most hagyjuk, hogy a rendezvényt ki szervezte, ki finanszírozta. De én egyszerű – valamely politikus szerint – vidéki bunkó, várnék valamiféle üzenetet, mondanivalót. Lehet, hülye vagyok, de nem tudtam kivenni, megfejteni, hogy a felszólalók lényegében mit akartak velem ismertetni. Bizony Isten, nem gyűlölök senkit. Segítsük, támogassuk a civil szervezeteket, de csak azokat, amelyek az ország életét, boldogulását, s nem az elmúlását szolgálják.

Ilyen alapon én is kiállhattam volna, s mondhatnám, hogy például „én vagyok, a demokrácia, a XXI., sőt a XXII. század, s gyertek utánam. Hogy hová megyünk, nem tudom, de kövessetek, s majdcsak kilyukadunk valahová..."

Kétségtelen, hogy az országban, főleg a fővárosban van néhány száz, vagy ezer ember, aki kapható mindenre, de legfőképpen egy kis röhögcsélésre, tapsikolásra, balhéra, cirkuszolásra. Vitathatlan, van igény ilyesmire, tehát ki kell elégíteni! 

Javaslom Budapesten létrerehozni egy, a londonihoz hasonló Hyde Parkot, ahol bárki kiállhat szónokolni, ismertetni világmegváltó, vagy annak szánt gondolatait, aztán – mint a népszerű slágerben – megint mehet, minden tovább...

Cselényi György

Szakmunkáshiány

Kicsit szánakozva és értetlenül hallgatom, amikor a tömegkommunikációs eszközökben sokan, főként vállalati vezetők és munkaügyi szakemberek a nagyvállalatoknál tapasztalható szakmunkáshiányra panaszkodnak. Szerintem is létező probléma a szakemberhiány, de meggyőződésem, hogy a multinacionális cégeknek nagy tömegben nem szakmunkásra, hanem értelmes, intelligens, tanulékony betanított emberekre van szükségük. (Elismerem, a kettő nem zárja ki egymást.) Továbbá legfőképpen pontosságra és monotonitástűrésre van igény.

Úgy látom, a mai egyre modernebb termelési viszonyok között a számítástechnikai alapismeretek nélkülözhetetlenek, azt szinte alapkövetemény, hiszen szinte valamennyi gép immár komputervezérelt. Az alkalmazottaktól fegyelmezettséget várnak el. Például, ha mondjuk, reggel 6 órakor megkezdődik a munkaidő, akkor 5 óra ötvenöt perckor az illető a gépnél legyen, kezdje el a munkát, s azt végezze szinte orrvérzésig, WC-re is csak akkor menjen el, ha már nagyon muszáj. Szünetet is csak akkor tartson, amikor és ameddig az engedélyezett számára.

A multi cégeknél az alkalmazottak zömének csupán néhány munkafolyamatot kell megtanulniuk és végezniük, de azt aztán precízen és szinte megállás nélkül. Miután az adott munkafolyamatot teljesítette, akkor a munkadarabot szalagszerűen át kell adnia a mellette, mögötte lévő kollégájának.

A multi cégeknél a munkatársak zömének mire van szüksége? Alapismeretekre és fokozott figyelemkoncentrációra. Hogy a gépét tudja kellőképpen, a tervnek, vagy programnak megfelelően beállítani. Például az 50 milliméter az 50 milliméter legyen, s egy picivel se több, se kevesebb.

Oda akarok kilyukadni, hogy a munkavállalók tekintélyes részének nincs szüksége átfogó ismeretekre, szaktudásra, s szerintem a vezetők nem is nagyon szeretik, ha a munkásnak túl nagy rálátása van a dolgokra. Bár, ha ilyet tapasztalnak, az illetőt nem szólják meg érte, de nem is követelik meg tőle. Megkockáztatom, ma már kevesen rendelkeznek ilyen képességgel. Az emberek inkább egy-egy részterület specialistáivá váhatnak. És mindenkinek állandóan késznek kell lennie a váltásra. Ma már ugyanis nincs garancia arra, hogyha valaki valamit megtanult, azt évekig fogja végezni, mert lehet, nem lesz szükség rá.

A kamara, vagy akárki hiába tesz erőfeszítéseket a várható szakemberigény felmérésére, az szerintem lehetetlen. Úgy vélem, senki se tudja megmondani, hogy pontosan mennyi és milyen képzettségű emberre lesz szükség, s mennyi ideig. Meggyőződésem, a cégeknek nincs türelmük és lenetőségük hosszú hónapokat és évekig várni a nekik szükséges emberek kiképzésére. Lehet, az se tudják pontosan, ki fog nekik kelleni és milyen létszámban. Az élet majd megmutatja, kiparancsolja.

Álláspontom szerint a duális képzésnek is az a célja, hogy bizonyos iskolai alapképzettségű embereket a cégek maguk tanítsák meg arra, amire éppen szükségük van. Manapság a központi iskolarendszertől ilyet lehetetlen elvárni és nem is képes teljesíteni. Az oktatási intézmények az alapkészségek megtanítására kell törekedie, de arra aztán nagyon...

Szóval milyen emberekre van szükségük a multi cégeknek nagy számban? Művelt, kulturált, bármire fogékony, könnyen betanítható és fegyelmezett egyénekre. A régi értelemben vett szaktudásra szerintem nincs szükség. A megbízható betanított munkásokat előbb-utóbb jól meg fogják fizetni.

A múltkorában beszéltem egy burkoló szakmunkással. Azt mondta, hogy a kereskedelemben kapható, beszerezhető anyagokkal dolgozik. Le van írva, azokat milyen mechanikai, fizikai és kémiai hatások ellenében ajánlják, s őt nem érdekli például az, hogy hol, miként és milyen technológiával gyártották. Annak idején az iskolában azzal nyúzták őket. A rendelkezésre álló anyagokkal kell tudnia dolgoznia.

A cégek pedig ma már ott tartanak, hogyha szükségük van például hegesztőre, akkor képeznek, betanítanak embereket maguknak, mert nincs idejük, türelmük kivárni, hogy valaki kívülől jelentkezzen rá. Ha tudják, megoldják e problémát házon belül, ha van rá jelentkező.

A vállalatok élete, jövője attól függ, hogy ráéreznek-e, ki tudják-e szaszerolni, hogy merre menjenek, fejlődjenek? Rá vannak kényszerülve, hogy oldják meg problémáikat maguk, s ne másoktól, főleg ne kívülről várják a segítséget.

Hol van szükség úgymond' igazi szakmunkásra? Például a kisiparban, a kisvállalkozások körében, ahol az illetőnek önállóan kell tudnia dolgoznia. Ha mondjuk egy villanyszerelő megkapja egy ház elektromos szerelési tervét, akkor tisztában kell vele lennie, mit, hogyan végezzen el. Ilyen kvalitásra a nagy cégek munkavállalóinak nincs, vagy csak nagyon korlátozott mértében van szükségük.

A másik dolog, hogy a jól használható munkavállalók nagy részét a multi cégek már alkalmazzák, betanították őket, mondhatni, kimazsolázták a tömegből. A maradékkal pedig nem könnyű mit kezdeni, bár számukra is a képességüknek megfelelő szerepkört kell találni.

Az ország jövőre nagyrészt attól függ, hogy az egyszerű betanított munká(s)ból képesek leszünk-e nagy számban felfejlődni és kreatív módon hozzá adott értéket előállítani, méghozzá úgy, hogy abból hazánknak is legyen kellő haszna. Ehhez viszont teheség kell. Ezt Kínának és több más ázsiai országnak sikerült megvalósítania! Azon kell lennünk, hogy nekünk is sikerüljön, mert egyébként a betanított szerepkörből nem tudunk kitörni, mindig más fogja megmondani, mit csináljunk, de pillantnyilag az is elég a puszta megélhetéshez. De igazán nagy pénzre azok tud szert tenni, akiknek önálló gondalataik is vannak, s azokat képesek megvalósítani. Kétségtelen, ezt a gyárak és a termelési eszközök külföldi tulajdonlása mellett nem könnyű megoldani, mégis törekedni kell rá, s ha pici lépésekkel is, de előre kell haladni, mert egyébként mindig ki leszünk szolgáltatva másoknak.

Szerencsére vannak sikeres magyar vállalkozások, amelyek példáját követve, részben rájuk építve sikeresek lehetünk. Viszont az ország méreténél fogva nemzetközi szinten teljesen önállóan nemigen tudunk boldogulni, de ésszerű kompromisszumokkal, együttműködéssel megtalálhatjuk helyünket a világpiacon.

Cselényi György

Táska

Délután a nyíregyházi ipari parkból busszal a belváros felé tartunk. Mindenki holtfáradt; állva, ülve, de a nép nagy része már bóbiskol, félig-meddig alszik.

Két főiskolás, diákmelós éppen most beszéli meg, mi történt velük ma, mi nem tetszett nekik, továbbá melyik főnöknél készülnek panaszt tenni.

A gond a táskájukkal van. Egymás mögött ülnek, a táskájukat a mellettük lévő ülésre helyezték. Ne nagy, mondjuk, bőrönd méretűre tessenek gondolni, amelyeknek dukál az üléshely, mert egyébként túl sok helyet foglalnának, akadályoznák az utasok mozgását, hanem normálra kiterjedésűre.

Férfiak és nők, köztük középkorúak és idősebbek állnak, kapaszkodnak, de a két főiskolásban fel sem merül, hogy esetleg a táskájukat az ölükbe, vagy a lábukhoz tennék, hogy mások leülhessenek. De senki nem szól nekik, mert szégyellnek, s talán gondolják, minek idegesítsék fel magukat, inkább állnak. A hallgatás és a megalázkodás egyébént is életük megszokott része.

Az egyik főiskolást jól megfigyeltem. Kényes, beképzelt arcú, olyan, akire talán sose szóltak rá szülei, hogy ezt, vagy azt nem jól teszed, fiam. A srác meggyőződése, hogy ő a sztár, mindent jól csinál, neki minden alanyi jogon jár. Elterpeszkedik, mintha az egész busz az övé lenne. Számára mindenki csak jelenthet.

Végül valaki vette a bátorságot, hogy a haverja táskájának helyét megigényelje tőle. Sikerrel járt! Az én emberem, most se vette a lapot, hogy esetleg más is szívesen leülne.

Úgy látom, itt a jövő értelmisége, a leendő főnökeink, akik csak azzal törődnek, hogy nekik jó legyen. Más le van ejtve! Úgy vélem, a főiskolákon nemcsak a nyelvvizsga letételére kellene koncentrálni, hanem az illemtanra, a másik emberre való figyelésre; arra, hogy lehetőség szerint az embertársai érdekei is legyenek fontosak számukra.

Cselényi György

Őskövület

Betértem az egyik mobil telefonüzletbe, tanácsadó, szolgáltató helyre, hogy a telefonomhoz olyan USB-kábelt vegyek, amellyel a készülékről a fénykép- és a videofelvételeket átjátszhatom a számítógépembe.

A bejárati ajtóval szemben ülő, afféle ügyfélszolgálatos fiatalember, megkérdezte, mi járatban vagyok, mint szeretnék?

Mondtam, s mutattam, mely készülékről van szó. A srác a fiókjából előhúzott egy kábelt, belepróbálta, s megállapította, milyen kell hozzá, s egy nőhöz irányított.

A hölgy bement a raktárba, s már hozta is kábelt. Jól megnézte, jót adott-e? Igen!

- Készpénzes? - kérdezte. Igennel válaszoltam.

- 1510 forint – közölte. Kétezer forintost adtam át.

No, ekkor kezdődött a bonyodalom. Vagy 6 kollégáját végig kellett járnia, megkérdeznie, hogy kik és hogyan tudnák előteremteni a visszajáró 490 forintot. 

- Ennyire nincs készpénzes forgalmuk? - érdeklődtem.

- Hát, nem nagyon van, mindenki bankkártyával fizet – hangzott a válasz. 

 Megszégyelltem magam, hogy ezek szerint csak én vagyok ilyen balfácán, őskövület.

(Korszerű, készpénzkímélő fizetési mód ide, vagy oda, a múltkor egy nagy áruházban egy vevőnek ott kellett hagynia az áruit a pénztárnál, mert nem működött valamilyen terminál.

Ezek szerint jó a bankkártya, de olykor nem árt, ha fel vagyunk készülve az őskövületességre is.)

Cselényi György

Szabolcsiak szavazzatok!

Kuckó

A vasárnapi szavazásom után a kedvenc áruházam kinyitásáig még volt vagy fél óra. Hogy ne az üzlet bejáratánál álldogáljak, sétáltam. Az egyik emeletes épület mögött felfedeztem egy kuckót. Nagyon megtetszett!

A helyet a szomszédos családi portájának kerítése és egy szép kiskert övezi. Csak akkora szabad hely van, hogy csupán gyalogosok közlekedhetnek ott, de egyszerre ők se sokan. Az ott lakókon kívül nemigen jár arra senki.

Ami igazán felkeltette érdeklődésemet, az egy pad. Az nem olyan, mint a többi. Jóval erősebb és az ülőfelülete magasabb az átlagosnál. Egyedi termék. Egy néni elmondta, a fia készítette. Hozzátette, akkor is menjek el arra, ha a tulipánfa virágozni fog. Gyönyörű lesz!

Az ülőalkalmatosság és a mögötte, körülötte lévő szépen gondozott kert minden bizonnyal az ott lakóknak nemcsak pihenőhelyre, hanem a boldogság szigete is. Ez az én házam, az én váram, meg ez itt az én hazánk - semmivel se pótolható érzését keltette bennem.

A zöld terület egyik fáján viszonylag nagy méretű, házilag barkácsolt, madáretetővé alakított flakont billegtetett a napfényes tavaszi szellő. Az ajtaján ki-be repkedő madarak boldogan lakmároztak a rengeteg apró magvakból. Az egész terülj-terülj asztalkám érzését keltette ennem.

Úgy vélem, jó emberek élnek erre felé. Mindnyájuknak, s még a madaraknak is jó világuk van feléjük, s a környezetükben.

Vigyázzunk rá, el ne rontsuk!

Cselényi György

El ne rontsuk...!

A vasárnapi programom úgy alakult, hogy reggel 6 óra után nem sokkal érkeztem a szavazóhelyre. Azt hittem, első leszek! Egy frászt! Jó néhányan megelőztek. Örömmel töltött el, hogy sok itt a lelkes, lokálpatrióta, a voksolási jogával élő ember.

A helyiség kivilágítva, a bizottság a helyén, a fülkék, az urnák rendben...

A szavazatszámlálók és a rendre felügyelők között felfedeztem régi ismerősömet.

Laci, megint eltelt 4 év. Reméljük, a következőt is megérjük erőben, egészségben, békességben és nyugalomban. Jó lenne, ha nem lenne baj! Ebben maradtunk.

A szavazólapok látványa megdöbbentett. Hihetetlenül sok párt és jelölje kellette magát. Isten bizony, figyelni kellett, hogy az ember jó helyre húzza be az „X”-et. Remélem, senkinek se okozott gondot a jaj, otthon felejtettem a szemüvegemet, és az általa favorizálandó párt és személy nevének és emblémájának kiválasztása.

A városban, ahol élek, emlékezetem szerint még sose tapasztaltam ekkora választási mozgást, jövés-menést!

Kíváncsian várom az eredményeket!

Cselényi György

Tisztelet és megbecsülés

Nyíregyháza, Állomástár, Penny Áruház. Haladtunk a pénztár felé a szokásos ütemben. Mögöttem egy fiatalember megkérdezte a kasszában ülő hölgytől, Marianntól (a nevét régi törzsvásárlóként már többször volt alkalmam a kollégáitól hallani), hogy nem tudna-e felváltani 500 forintot fémpénzekre, mert nincs száz forintosa az utcán lévő bevásárlókocsit igénybe venni, a lánctól „elszabadítani”.

Ebben a pillanatban éppen rám került a sor a fizetésnél. 1065 forintot kellett leszurkolnom. Kétezer forintot akartam átadni, de a hölgy megkérdezte, nem volna-e apró, mert az most kevés van a kasszában. Kifordítottam bukszám fémpénzek tárolására szolgáló részét, s az ezres mellé nagy nehezen sikerült összekaparnunk 65 forintot.)

Mariann közölte az 500 forintos bankjegye fémpénzekre váltását kérő fiatalemberrel, hogy az ötszázast nem tudja felváltani, de ad neki kölcsön 100 forintot, a bevásárlókocsi használatba vételéhez. Az „akció” le is zajlott, s a srác boldogan ment az utcára.

 – Én még ilyet nem láttam – mondta ámulatot, csodálatot és maximális elismerést tükröző hangon a közvetlenül mögöttem álló idős úr, akit látásból régen ismerek. Ő dr. Gy. Kálmán, aki aktív korában igen magas rangú megyei vezető beosztást töltött be.

– Megbízok emberekben – jegyezte meg Mariann csendesen, szerényen. 

Én csak annyit tudtam ehhez hozzátenni, hogy „Mariann, az szuper”. Egyébként már régen megfigyeltem, hogy e kereskedőnő specialitása, hogy pillanatok alatt igen kellemes, hangulatot, légkört tud a vásárlók számára teremteni.  

Időközben a fiú szapora léptekkel és hálás arccal már jött is visszaadni a száz forint kölcsönt a pénztárosnak.

Jó a szeretet, a tisztelet és a megbecsülés légkörében vásárolni!

Cselényi György

Kövér László rendes ember!

Kövér László rendes ember! Ezt mire alapozom? A vele kapcsolatos  benyomásomra, megérzésemre.

2018. március 27.-én délután ültünk Nyíregyházán a Váci Mihály Kulturális Központ előterében. Vártuk Kövér Lászlót, a Magyar Országgyűlés elnökét, aki lakossági fórumra volt hivatalos. Amint átlépte a küszöböt, jól hallhatóan köszönt, s illendően meghajolt. De csak pont annyira, amennyi a rá várókat megilleti.

Most ne gyertek azzal, hogy egy jogvégzett embernek így kell köszönnie, ez teljesen természetes, nincs ebben semmi különös.

Több évtizedes újságíróskodásom során már sok nagy ember láttam megérkezni valahová, s talán az őt közvetlenül fogadó személyeket üdvözölte, de megfelejtkezett a reá váró tágabb közönség köszöntéséről.

Meghallgattam közel kétórás beszédét, figyeltem gesztusait. Az a megállapításom, hogy szerény, nincs benne mákszemnyi nagyképűség, sztárallűr se.

Tudjátok, ha egy magyar ember valakire azt mondja, hogy RENDES EMBER, csak így egyszerűen, az a puszta szavaknál sokkal többet jelent és többet ér. Abban benne van, hogy megbízik benne, rábízza családját és a magyar népet itt, a határokon belül és azon túl is.

Szerintem április 8.-án adjuk meg neki és a mögötte állóknak az ország vezetésének, irányításának jogát és lehetőségét, vagyis a folytatás sanszát!

Cselényi György

Kövér László Matolcsy Györgyről és a pénzügyekről