Egy erdélyi néni kérése és újévi köszöntője

KONRÁD Andrástól kaptam az „alapüzenetet”. Mivel az erdélyi néni nagyon igazat beszél, megosztom veletek! A képet a számítógép monitoráról fotóztam, azért meglehetősen „gagyi”, de szerintem ezzel most ne törődjetek! A lényeg a szöveg, amely szerintem igencsak az eszünkhöz, de legfőképpen a szívünkhöz, lelkünkhöz szól.

Ez úton is kívánok  mindnyájatoknak áldott, békés, boldog, eredményekben
gazdag új esztendőt! 

Jó nap volt december 30.-a

Este és sötét volt. A lámpa pirosat mutatott. A busz nagy ívben balra kanyarodni készült. A mellette lévő forgalmi sávból közepes méretű BMW személyautó jobbra kívánt haladni.  

A busz ablakából láttam, hogy a BMW jobb hátsó ajtaja kinyílt, s kiszállt belőle egy fehér, kötött sapkás, valamint piros-, fekete- és szürkesávos dzsekit viselő lány. Olyan 7 év körüli lehetett. A kocsi ajtaját nyitva hagyta, és a járdára, illetve egy régi, s eléggé viharvert emeletes épület falához rohant. Egy befalazott bejárat hajdani lépcsőjének első foka a faltól 10-15 centiméterre a járdára nyúlik.

Azon a keskeny műkőperemen két hajléktalan ült. Mivel sötét volt, s a fejükön fekete dzsekijük kapucnija, a nemüket nem tudtam megállapítani. Az elegáns kislány valamit átadott egyiküknek, vagy mindkettejüknek, majd visszarohant az autóhoz.

Ezzel a jelenetnek nincs vége. Az egyik hajléktalan felállt, és gyors léptekkel elindult a személygépkocsi felé. Már láttam poros arcát. Nő az illető. A szája körül mély ráncok húzódnak. Az arca végtelen boldogságot és hálát sugárzott. Ilyen meglepetést, felhőtlen és elragadó örömöt és elégedettséget olyan ember ábrázatán tudok elképzelni, akinek ötös találata van a lottón. Behajolt a BMW jobb hátsó nyitott ajtaján és nagyon köszönt valamit.

Gyanítom, hogy életében nem mindennapos dolog történt. Gondolom, a gyerek pénzt vitt neki oda. Fogalmam sincs, mennyit, 500(?), 1000(?), 2.000(?), 5.000(?), 10.000(?), netán 20.000(?), de 100%, hogy az ő mércéjéhez képest komoly pénzt kaphatott, ha úgy érezte, hogy egy kurta köszönömnél és a bankjegy egykedvű és rutinszerű zsebre vágásnál az adományozó többet, személyes köszönetet és hálálkodást érdemel.

 A közlekedési lámpa zöldre váltott, s a járművek elindultak. Annyi időm még volt, hogy a busz ablakán és a BMW szélvédő üvegén át egy pillantást vessek a személyautó volánja mögött ülőre. Egy rövid, diszkréten feltupírozott, melírozott hajú, s fülbevalót viselő, középkorú nő volt.

Az ő arcán is angyali boldogságot láttam. Nem tudom, sorsának valami nagyon kedvező eseménye, fordulata sarkallta-e jótékonykodásra, vagy csak úgy, a karácsony utáni és a szilveszteri közeledés varázsa miatt esett-e meg a szíve a hajléktalanon.

Mindenesetre, úgy látszik, 2017. december 30.-a mindkét fél számára csodálatos nap volt.

              Cselényi György

  

"Ne féljetek...!" - Újévi intelem és jókívánság!

Kiscsajok a bazilikában

Szülővárosom római katolikus templomába, sőt bazilika rangú kegyhelyére a minap bejött 5 lány. 15-16 év körülinek saccoltam őket. Olyan benyomást keltettek, mint akik még sose jártak ilyen helyen. Úgy izegtek-mozogtak, lökdösődtek, csiviteltek, nevetgéltek, mintha az iskolában óraközi szüneten lennének.

Egyikük felállt, odament az oszlopnál lévő Szent Teréz-szoborhoz. Egymáshoz illesztette két tenyerét, majd fél másodperc múlva szétkapta egymástól kezeit, keresztet akart vetni, de a mozdulata inkább hasonlított a kánikulában szokásos önlegyezéshez, vagy légyhessegetéshez.

Ezután visszaült a padba társaihoz, s mindnyájan nevetgéltek. Egyikük két perc múlva előrement az első sorba, mintha jobban akarna látni, mint a moziban, vagy a színházban. Mivel nemigen vélt felfedezni olyasmit, amit távolról nem lehet jól megfigyelni, visszament barátnőihez.

Feltételezhetően mindnyájan kint a karácsonyi vásár bódéinál forralt bort is ihattak, mert a legmozgékonyabb lánynak kicsit melege lett. Nem csinált belőle gondot, levetette dzsekijét, sőt a pulóverét is. Csupasz karjai, vállai és az atlétaingszerű ruháját megpillantván az idős pap is tágra nyitotta szemeit, de a liturgia zavar nélkül folytatódott.

Az 5 kiscsaj ezután vidáman felállt, s távozott a szertartásról. A közelükben ülő öreg néni mélyet sóhajtott. Nagy kő esett le szívéről, hogy mégse lesz botrány.

De mit adott a magasságos, a lányok úgy érezték, mégiscsak jobb volt benn, s mindnyájan visszatértek. 

Egy idő után az idős asszony hátra fordult, s rájuk nézett. Azt hittem, veszekedni fog, de nem tette! Mosolyogva mondott nekik valamit. Bevallom, én is kissé viccesnek, sőt szórakoztatónak találtam a lányok rögtönzött műsorát.

Ekkor a mise véget ért. Békével távoztunk! Örültem, hogy a nénit az 5 lány nem billentette ki a keresztényi megbocsátás lelki nyugalmából. Miközben jött a kapu felé, tőlem azt kérdezte:

– Tetszett látni őket?

– Láttam – feleltem.

– Remélem, ők nem a Szent Imre Gimnázium diákjai – tette hozzá.

Erről ugyan nem beszéltünk, de szerintem mindketten úgy éreztük, ezek a lánykák lehet, életükben először jártak templomban. Talán az egymás előtti és az önmaguk előtti zavarukban, tanácstalanságukban nevetgéltek, próbálták utánozni a vallásos embereket, de az igyekezetük most sutára sikeredett. Végül is nem történt baj, komolyabb rendzavarás.

Higgyünk benne, hogy nemsokára közülük kerülnek ki a legbuzgóbb hívő keresztények. Istennek, Krisztus urunknak és nekünk pedig mindenkire szükségünk van. Szerintem is örüljünk annak, ha egyelőre nevetgélve, meg viháncolva is, de mégiscsak betértek Isten házába. 

Remélem, nem utoljára. S legközelebb hátha az imént tanúsítottnál kicsit áhítatosabban, a bazilika szelleméhez jobban illeszkedően gyakorolják vallásukat.  

                                  Cselényi György    

Kutyás gazdák tüntetése

Karácsony éjjel - saját „felmérés”

2017. december 24.-én éjjel, miután megvolt a hálaadó ima, elhangzottak a karácsonyi dalok és jókívánságok, lezajlott az ajándékosztás, valamint már degeszre ettük, ittuk magunkat, a család nyugovóra tért. Jómagam gondoltam, „felmegyek” a világhálóra, s boldog karácsonyi ünnepet kívánok távol élő rokonaimnak, barátaimnak, ismerőseimnek, kollégáimnak.

Meglepettem tapasztaltam, hogy szöveges üzenetet tudok továbbítani, de képet nem. Nem mértem az időt, de az én türelmemet alapul véve, meglehetősen hosszú ideig. (Az sem kizárt, hogy ezúttal a gépem nem volt elég nagy teljesítményű hozzá.)  

De nem bosszankodtam, sőt örültem!

Miért? Egyrészt azért, mert a karácsony örömteli légköre, békés atmoszférája, áhítata nem engedett haragudni, mérgelődni. Másrészt pedig azért, mert ugyan konkrét felméréssel, számokkal, adatokkal, táblázatokkal, grafikonokkal nem tudom alátámasztani, de az az érzésem, a világban olyan rendkívülien sokan szándékoztak abban az időperiódusban, mint én, karácsonyi fotót küldeni másoknak, hogy a rendszer a túlterelése miatt egy ideig képtelen volt a hatalmas igényeket kielégíteni. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy igen sokan vagyunk keresztények, magukat annak vallók.

Lehet, sokaknak nem konkrétan Jézus születése, nevelkedése, tanítása, jótéteménye, a vele szemben elkövetett szörnyű bűn, illetve Jézus feltámadása és második eljövetelének várása járt eszében. De valami angyali érzés mégiscsak megszállhatta őket, hogy szeretteiknek, meg azoknak, akik jelentenek számukra valamit, vagy csak úgy, hirtelen eszükbe jutott, fényképes illusztrációval kívánjanak boldog karácsonyt!  

S ez nagyon jó érzéssel, örömmel, jövőbe vetett hittel, bizakodással, bátorítással tölthet el mindnyájunkat!

Minden rokonomnak, barátomnak, jelenlegi és volt kollégámnak, ismerősömnek, mindenkinek ez úton is kívánok áldott, boldog karácsonyt!

                                                          Cselényi György               

Hagyjuk békén Mészáros Lőrincet

Beszédes kommentár

Vágyjuk a fix eligazodási pontot életünkben!

Cselényi Pálné Mikes Jolán Béla nevű
unokájával az 1970-es évek végén. 
A fotót készítette:
idős Bakos Béla (budapesti) fotóművész.
Sajnos már ő sincs az élők sorában.

Úgy látom, a karácsonyhoz és az év végéhez közeledvén a szokásosnál gyakrabban ejtünk szót a hitről és az emlékekről. 

Ha nem haragszotok meg érte, és nem vagyok terhetekre, akkor én is előhozakodok eggyel.

 Ennek az az előzménye, hogy Ismerősöm, Maria Tischler elküldte számomra egy szép kelta-ír köszöntő szövegét, amelyet megosztottam Ismerőseimmel, barátaimmal. 

Lehet, valakinek nem volt alkalma elolvasni, ezért hadd ismételjem meg.

Íme: 

"Legyen előtted mindig út! Fújjon mindig hátad mögül a szél. S míg újra találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten. Eljött a hétnek utolsó napja! Ne búsulj, lesz a jövő hétnek is vasárnapja. Addig is kívánom, hogy betegség kerüljön! Küszöbödre a szerencse leüljön! Maradjon is nálad életed végéig Míg csak nyárra ősz jön, a világ végéig! Mosolyt küldök, fogadd el! És nevess velem ma is!

Legyen ma béke belül. Bízz abban, hogy pontosan ott vagy, ahol lenned kell. Ne feledkezz meg a végtelen lehetőségekről, amelyek a hitből születnek benned és másokban. Használd azokat, amiket adnak neked, és add tovább a szeretetet, amelyet kapsz. Légy elégedett önmagaddal, úgy ahogy vagy. Hagyd ezt a tudást beépülni a csontjaidba, és add meg a lelkednek az éneklés, a tánc, az ima és a szeretet szabadságát. Ez mindannyiunk számára létezik.. "

xxxxxxxxxxxxx

A rengeteg tetszésnyilvánítás és hozzászólás arra vall, mindnyájan keressük, igényeljük, áhítjuk, sőt éhezzük a fix, a biztos eligazodási pontot életünkben. Erre a hitünk által tehetünk szert.

Az idézett versben számomra azt tetszik legjobban, hogy „Bízz abban, hogy pontosan ott vagy, ahol lenned kell. Ne feledkezz meg a végtelen lehetőségekről, amelyek a hitből születnek benned és másokban. Légy elégedett önmagaddal, úgy, ahogy vagy....”

Igen, szerintem nagy adomány az, ha valaki el tudja fogadni, meg tud barátkozni azzal, hogy az életben minden úgy jó, ahogyan történt, s úgy van jól, ahogyan van. S nem sóvárog és nem irigykedik másokra! Nem felejtkezik meg arról, hogy a további élete és a hite még végtelen lehetőséget teremthet számára. Ne elégedetlenkedjünk, örüljünk és legyünk büszkék arra, amit elértünk. Hiszen vannak, akik nagyon boldogok lennének, ha úgy élhetnének, mint mi, annyi minden jóban lehetett volna és lehetne részük, mint nekünk.

Ha már a hitnél és az emlékeknél tartunk, akkor hadd hozakodjak elő egy verssel, amelyet édesanyám, Cselényi Pálné, Mikes Jolán többször elmondott nekem.  Nyolcvankilenc évesen, 2015-ben távozott el közülünk. 

Elmondása szerint ezt a verset 1943-ban a szülői házban, Mezőtúron az édesanyjától, Mikes Jánosné, Kovács Máriától tanulta meg. (Én sajnos nem ismerhettem nagymamámat, mert korán meghalt.)

A szöveget lejegyeztem, s ezúton megosztom veletek.

xxx

A verset írta: Béri Gyula

Címe: Hit

“Járunk-kelünk az élet tarka útján, vágyunk a végtelen felé vezet. Eszünkbe jut, az élet messze futván, célunk talán csalóka képzelet. Hulló virág, letört remény borítja, amerre járunk lépteink nyomát. De az ima, a hit fénylő sugarába vonja vágyó szívünket és nyugalmat ád.

Ó, hány van olyan, kinek hosszú élte sokáig néma, fájó szenvedés. Ki várja gyötrő kínban égve, mikor jön végre a nagy ébredés. De megnyílik ajka tiszta, hű imára, és érzi a vallás édes vigaszát. A hit, remény és szeretet sugára az elgyötörtnek új nyugalmat ád.

Ki csalfa hírnév mezején bolyong, elérhetetlen vágyakért hevül, ábrándja mind eloszlik rendre, sorra, s ha hinni nem tud, könnyen elmerül. A zöld babér elhervad nemsokára, amely övezte égő homlokát, s tán könny sem indul hiú szózatára. Csupán a hit, amely nyugalmat ád.

Hiszek, mert lelkem hinni készteti vágya, hiszek, mert szívem szeret és remél, hiszek, mert Isten egy kicsiny paránya folyton munkál lelkemben és él. Hiszek remélve, hiszek tiszta vággyal, mert érzem, hogy hívésem boldogít. Hitemmel lelkem a magasban szárnyal, s nem látom lent az élet árnyait.

Ki szent hitét mélyen szívébe zárta, az nem csalódik, azt nem éri bú. A hit az örök élet üdve, boldogsága. Örök virágból font, friss koszorú.

Hírnév, tudás, hit nélkül csalfa álmok. Csak elsorvasztják élted tavaszát. Bejárhatod a végtelen világot, csupán a hit az, amely nyugalmat ád. “

xxx

Lejegyezte:  Cselényi Pálné, Mikes Jolán fia 2015-ben. Édesanyám 2015-ben, életének 89. évében hunyt el.

Segítse Isten mindnyájunkat!

                                           Cselényi György

Buszos percek, avagy nyuvasztó ellenőröknek?

Hogy mik vannak...

Életkor

Hétköznap reggel, halad a busz. Az utastér félig telt. Kinn esik az eső, az emberek morcosak, mindenki hagyjon békén, menjen a fenébe, különben harapok – hangulatban.

A sorőr fülkéjénél magas, testes férfi adminisztrál. Miután a papírt beadta az ajtónyíláson a buszvezetőnek, feltette karszalagját, majd elindult felénk.

– Jó napot kívánok(!) – köszönt. – Kérem a menetjegyeket és a bérleteket felmutatni – mondta.

Nézelődött, s közben sűrű mondogatta, köszönöm, köszönöm..., s haladt tovább. A jelek szerint eddig mindenkinél minden rendben van.

Egyszer csak megállt egy ülő asszony mellett, s várt, sőt mondta szokásos szövegét.  

Az asszony lassan, az előtte lévő ülésbe kapaszkodva feltápászkodott, teljesen közel lépett az ellenőrhöz, az arcát a férfi arcához 10-15 centiméterre tolta, farkasszemet nézett vele, majd hangosan megkérdezte:

– Magának van anyja?

A volán-alkalmazottja makogott valamit, de nem hallottam, mit. 

– Ne mondja, hogy nem látja rajtam, hogy már jóval elmúltam 70 éves! 92 vagyok, tudja! Ne hazudjon, hogy nem lehet rajtam észrevenni! Jó lenne, sőt örülnék, ha még abban a korban lennék, hogy jegyet, vagy bérletet kellene váltanom, tudja!? Vagy úgy néznék ki, hogy a 70 év felettiségemet személyi igazolvánnyal kellene tanúsítanom.

Ezek után az ellenőr nem tartott igényt a hölgynek se a menetjegye, se a bérlete, de még a személyi igazolványának megtekintésére se, s folytatta munkáját.

xxxxxxxxxxxxxx   

Blöki

Egy másik járatra két kreolbőrű férfi szállt fel. Egyikük jókora kutyát tartott ölében, úgy átkarolván, mint régen látott és nagyon kedves ismerőst szoktunk találkozásunkkor. 

Az ellenőr kérte a menetjegyét.

– És a kutyáé...? – érdeklődött a karszalagos férfi.

– Vegye tudomásul, hogy a kutyának nincs jegye, s nem is lesz – reagált az ember.

– Hogyhogy nincs és nem is lesz? – firtatta az ellenőr.

– Csak a 10 kilós, vagy az azt meghaladó súlyú kutyának vagyok köteles jegyet váltani. Ez nincs olyan súlyú, úgy, hogy ha maga megőrül, akkor se veszek jegyet neki. Ha nem ismeri a szabályzatot, miért ugrál itt nekem?

Az ellenőr rendőr hívásával fenyegetőzött. A kutyás ember társa pedig félvén a komoly csetepaté kialakulásától, a kutyás embert arra biztatta, szálljanak le a következő megállónál.  

– Nem szállok le – ellenkezett a kutyás férfi. – Blökivel igenis, együtt fogok utazni, akár tetszik valakinek, akár nem.

Az ellenőr feladta a kutyás emberrel folytatott vitát, mert egyébként se volt senki keze ügyében mérleg a kutya testsúlyának kontrollálására. Így Blöki menetjegy nélkül is tovább utazhatott. S a hűvös időjárás közepette élvezte gazdája keblének és karjainak melegét.

xxxxx

Piroska

A járaton egy ülő asszony mellett középkorú nő állt. Beszélgettek. Az álló hölgy időként a padló felé egy kosárra nézett, s abba az irányba mondta: Piroska, maradj nyugodtan.

– Hoztad a kutyádat is? – érdeklődött az ülő nő.

– A Piroska nem kutya – mondta a hölgy. Amint elhangzott a Piroska név, a kosárból, egy jókora kígyó kandikált ki, s nézett körbe. Mindenféle szín látható volt rajta, de a piros dominált. Valószínűleg ezért nevezte el a gazdája Piroskának.

Az ülésen helyet foglaló nőben meghűlt a vér, még akkor is, ha Piroska nem mérges kígyó. A tulajdonosa rászólt: Piroska, bújj azonnal vissza! Erre az állat rögtön visszahúzódott a kosárba. 

– Nagyon aranyos – mondta a nő útitársának. – Hogy ne maradjon otthon egyedül, mindenhová viszem magammal. Csak másfél méter hosszú. Tudod, csak ő van nekem! A lakásban olyan aranyosan csúszkál, meg tekergőzik. Csak éjszakára teszem be az ágyába, egy akváriumszerűségbe. 

Cselényi György        

Az ezres...

Felirat hozzáadása

Nemrégen egyik (Anikó) ismerősöm itt, a FACEBOOK-on megjegyezte, hogy „Gyuri bácsival mindig történik valami!”

Hát, nem tehetek róla, hogy vagy én vonzom a pitiáner, de szerintem mégiscsak szóra érdemes sztorikat, vagy ők vonzanak engem.

Ma, 2017. december 16.-án is ez történt.

Kedvenc élelmiszer-áruházamban vásároltam ezt-azt. Fizettem kellett 4256 forintot. A pénztárosnak 20 ezrest adtam. A visszakapott bankjegyekkel, fémpénzekkel és a blokkal távoztam.

Az utcán, mielőtt a bevásárlókocsit a helyére toltam volna, gondoltam, csak megszámolom, mennyit kaptam vissza. 
14.745 forintot. (Három darab 2000 ezer forintost, 8 darab ezrest, egy 500 forintost és (fémpénzek formájában) 245 forintot. A blokkomon az volt olvasható, hogy a visszajáró: 15.745 forint.

A kapott összeget legalább ötször megszámoltam, s megnéztem, nincsenek e bankjegyek összeragadva, nehogy pofára essek. Akárhogy néztem, számoltam, egy ezressel kevesebbet kaptam a visszajárónál.

Nem vagyok gazdag ember, de egy ezres nem vág földhöz, viszont ahogyan szokták mondani, nekem is pénz a pénz, az ezres, számomra is egy ezres.

Visszamentem az üzletbe. (Ezt azért is megtettem, mert egyszer már ugyanott egy ezressel többet kaptam kézbe a visszajárónál, s akkor a pénztárosnak becsületesen visszavittem a pénzt. Így voltam korrekt, most viszont a bolton a sor...)

A pénztáros már nem volt a kasszánál, a polcok között intézkedett. Mivel a szándékosság szóba se jöhetett, a nagy forgalom közepette véletlenszerű és megbocsátható figyelemlanyhulás történhetett, ezért nagyon ügyeltem rá, hogy a durva „becsapás” szót ki ne ejtsem a számon.

Mondtam, „kezicsókolom, elnézést kérek, de egy ezressel elszámolta a nekem visszajáró pénzt.”

A nő kék szeme idegesen villant szemüvege mögül.

– Pedig ott számoltam maga előtt(!) – közölte mérgesen.

– Igen, ott tetszett számolni – jegyeztem meg.

(Tessenek elképzelni, hogy a pénzátvétel, és a 15-féle árunak a pultról a besárlókocsiba való rakása és a kapkodás közepette hirtelen nem tudtam kontrollálni, hogy minden szükséges - 15 darab - bankjegy a pultra került-e. Mivel sokan álltak mögöttem, nem számolgattam, bíztam az általában tapasztalt pontosságban, meg el akartam kerülni a ne féljen, annyi az, menjen már, ne tököljön – jelentés sugalló morgolódást.)

Jött egy fiatalember, lezárták a szóban forgó kasszát és a biztonsági őr kíséretében a pénzes kazettát az irodába vitték. Odahívtak engem is.

(Gyerekek, ezek rettenetesen fel vannak szerelve. Korszerű pénzszámoló gép is volt. A srác két-három perc alatt leellenőrizte, mennyi pénz van a fémkazettában és összehasonlította azzal az adattal, hogy mennyinek kellene ott lennie.)

A fiú azonnal közölte, kerek ezres a plusz, tehát nekem az visszajár. Magyarázkodtam, eszkuzáltam, én szégyelltem magam a kellemetlenkedésért. Hozzátettem, nincs semmi gond, előfordul az ilyesmi, de most már egyenesbe jöttünk.

Nekik is elmondtam, hogy egyszer ezer forinttal többet adtak vissza és én visszavittem a túlfizetést. Most pedig én kapom meg a nekem járó összeget. Így vagyunk korrektek.

Tudjátok, mit furcsállok, sőt fájlalok kicsit az egészben? Azt, hogy a pénztáros nő nem mondta ki azt az egyetlen és rövid szót, hogy „elnézést”. A feketeruhás biztonsági őrtől hallottam, miközben az áruház bejáratához kísért, hogy „Ne tessék már haragudni!” Természetesen nem haragszok, mert nem történt nagy baj, emberek vagyunk, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, de legyünk egymással korrektek!

Nem igaz, gyerekek?

Cselényi György

Kapcsolódó cikk: http://czirkapali54.blogspot.hu/2016/05/reklamaltam-pentarosnal-egy-ezres.html

A szeretet ereje és hatalma

Ismerősöm nagy testű és vörös szőrű macskája közel a 10. életévéhez – megbetegedett. Az állatorvos körülbelül egy éve májrákot diagnosztizált nála. 

A rá váró szenvedéstől megkímélendő, el akarta altatni. De gazdái, egy nagyon melegszívű házaspár, nem engedte. Elhatározták, hogy ameddig az Isten engedi élni, gondozzák.

A cica nagyon szereti a főtt brokkolit. A házaspár mindig gondoskodik róla, hogy állandóan tudjanak neki adni annyit, amennyit csak megbír enni belőle. Volt, hogy a férj éjjel szaladt valamelyik állandóan nyitva lévő boltba, hogy vegyen, ha kevésnek találták a hűtőben lévő mennyiséget.

Ezen kívül minden elérhető és javasolt vitaminnal, eleséggel táplálják. Nem sóhajtoznak, hogy a cica életben tartása milyen sokba kerül. Mivel enni már alig tud, az asszony már annak is örül, ha a cica az orrára kent kedvenc ételéből fél babszemnyit benyalván vesz magához. 

Mindezt részben azért teszik, mert a macska rendkívüli módon a szívükhöz nőtt, részben pedig azért, mert a szülői háztól messzire került lányuk is nagyon kedveli, és igencsak aggódik érte. A papának és a mamának a számítógépre szerelt videokamerával a lányuknak mindennap meg kell mutatniuk, hogy a cica még él, s milyen az állapota.

A macskát a minap megint állatorvoshoz kellett vinniük. A doktor ultrahangos készülékével megvizsgálta, s nagyon meglepődött azon, hogy az állat még nem pusztult el, mert a máján a tumor már nagyobb, mint a viszonylag ép rész. De a daganatnak nincs áttéte. Csodálkozva olvasta a korábbi vizsgálatokat dokumentáló papírokról, hogy a cicánál már egy éve megállapították a májrákot, s még midig köztünk van.

A házaspár szomorúan érdeklődött, hogy kedvencük várhatóan még meddig fog élni?  

- Nem tudom megmondani – válaszolta a doktor. – Ameddig bírja, vagyis a szervezete végképpen nem mondja fel a szolgálatot. Elvileg és a papírforma szerint óriási csoda, hogy még nem hunyt el.   

De a házaspárnak, a szomszédoknak és mindazoknak, akik ismerik a szóban forgó férjet és feleséget, meggyőződésük, hogy a macskát a gondoskodás, de legfőképpen az iránta megnyilvánuló szeretet ereje és hatalma tartja életben.

Cselényi György

    

A korrekt ember ráfázott a KRESZ-szabályok betartására

Furcsa karambol szemtanúja voltam 2017. december 15.-én Nyíregyházán. A belvárosban egy 4 sávos, közvilágítással igen jól ellátott és gyönyörűen felfestett, kialakított főút zebrájánál magas férfi állt szabályosan kivilágított kerékpárjával. Fényvisszaverő mellény is volt rajta. A biciklit, ahogyan a nagykönyvben megvan írva, az úton, illetve a gyalogátkelőhelyen a túl oldalra szerette volna tolni. Egyik autó a másik után suhant el előtte.

De egy fekete autó vezetője látván a helyzetet, illetve a szabályoknak eleget akarván tenni, előzékenyen megállt, s a kerékpárját toló férfinek meg akarta adni az őt egyébként is megillető elsőbbséget.

Viszont a mögötte haladó világos szürke Mercedes vezetője vagy nem tartotta be a szükséges követési távolságot, vagy elbambult, vagy elvonta valami a figyelmét, de tény, hogy hátulról a fekete autóba rohant. Fékezett, megpróbálta kikerülni, de az ütközést már nem tudta megelőzni. Mindkét autó, de főként a Mercedes eleje jócskán összetört. Szerencsére személyi sérülés nem történt. A kocsik jobb első ülésén egy-egy fiatal hölgy ült.

Az a furcsa és szerencsétlen helyzet állt elő, hogy a KRESZ-szabályokat maradéktalanul betartó autós is ráfázott az egyébként dicsérendő magatartására, hogy meg akarta adni az elsőbbséget annak, akinek az járt. Ha megállás nélkül átsuhan a zebrán, nem történik baj.

Ha vallásos lennék, arra kérném, a Mindenhatót, hogy ez a rendes, jóravaló ember ebből a faramuci szituációból ne azt a következtetést vonja le, hogy a jövőben nem érdemes szabály- és előírás-tisztelőnek, továbbá korrektnek lennie, mert abból 2017. december 15.-én 20 óra körül csak kellemetlensége és kára származott.

(Még annyit, hogy nem veszekedtek, nem anyáztak, nem tettek szemrehányást egymásnak. Csendesen nyugtázták a történteket. A vétkesség tekintetében egyébként is annyira egyértelmű volt a helyzet, hogy a vitának nem is volt helye és alapja. S rám, mint szemtanúra se tartottak igényt.)   

 Cselényi György  

Még egy kérdést fel kellett volna tenni!

Szerintem a NEMZETI KONZULTÁCIÓ kérdőívén még egy kérdést szerepeltetni kellett volna? Milyet? Melyiket? Azt, hogy:

-         - Elfogadja-e ön, hogy az Európai Unió láger legyen, amelynek Németország a parancsnoka?

Én rögtön behúztam volna e kérdés mellé is válaszképpen a nagy „NEM”-et jelentő „X”-et.

Miért jutott ez most eszembe? Azért, mert ma kissé kiakadtam. A közszolgálati rádióban arról folyt a beszélgetés, mivel járna, mi lenne a következménye az Európai Egyesült Államok létrejöttének? Az olvasók megnyugtatására gyorsan hozzáteszem, a diskurzus minden részvevője szerint erre csaknem nulla az esély, hiszen tengernyi súlyos, csaknem megoldhatatlan probléma vetődne fel.

A riport folyamán egy közgazdász professzor megjegyezte, hogy Németország egyik rangos politikusa, név szerint, Sigmar Gabriel külügyminiszter azt mondta a kínaiaknak, hogy csak az Európai Unióval, mint közösséggel tárgyalhatnak, az egyes országokkal külön-külön nem. (Gyanítom, hogy a németek csak és kizárólag magukat tartják alkalmasnak, érdemesnek és illetékesnek az EU nevében tárgyalni.) 

Kína miniszterelnökének közelmúltbeli budapesti látogatása és 17 ország vezetőjével való megbeszélése azt mutatja, hogy a kínaiak fütyültek és fütyülnek a német parancsra.

Felmerül a kérdés, a németek mit képzelnek magukról? Azt hiszik, hogy az Európai Unió országai lágert képeznek, amelynek Németország a parancsnoka? A német politikusoknak tudomásul kellene venniük, hogy hazájuk, Németország is csak egy országa az EU-nak, még akkor is, ha ő rendelkezik a legerősebb gazdasággal és a legtöbb anyagi erőforrással, pénzzel. S nem parancsolgathatnak kedvük szerint a legkisebb és leggyengébb országoknak se.

Vajon miképpen lehetne elérni, hogy a németek is tudják magukat hová helyezni, s ne képzeljék magukat Európa királyának, urának, parancsolójának.

Gondolom, Krím félsziget kapcsán utasítgatnák ők Oroszországot, Putyinékat meg mindenkit, ha hagynák magukat. Putyin nem tudom, miként viszonyul a németek parancsaihoz, de szerintem vagy fütyül rájuk, s egyik fülén be, a másikon ki, vagy még meg is mosolyogja azokat. S úgy is azt teszi, ami az orosz nép érdekeinek leginkább megfelel. S hogy ebbe ne szólhasson senki bele, ahhoz szerencséjére kellő erővel és fegyverzettel is rendelkezik.

De teljesen reálisan és érthetően Európa kisebb országai se hajlandók elfogadni és feltétel nélkül engedelmeskedni a németek vezényszavainak és uralkodásának. Remélem, Németország a jövőben nem azon fog szorgoskodni, hogy az úgynevezett kínai selyem út európai kialakításának, működésének és használatának keresztbe tegyen, csak azért, mert ott nem ő lesz a főnök és a forgalomirányító.      

                                    Cselényi György   

FOGADTATÁS - ILLUSZTRÁCIÓ

Több kell az ételnél és az italnál...!

Kezdjünk el tanulni!

Drága barátaim, ismerőseim! Javaslom: akárhány évesek vagyunk, kezdjünk el tanulni! Mit, miről és miért? Továbbá miért hozakodok ezzel elő? E, tulajdonképpen felhívásra egy huszonvalahány éves lánnyal folytatott beszélgetésem ösztönöz. 

Az egyetemi diplomás hölgy jól beszél angolul, németül, franciául és oroszul. Mivel egyébként is, meg az Internet által aztán különösen kinyílt a világ, már volt angol, amerikai, német, sőt török udvarlóféléje is. Mindnyájan kíváncsiak voltak vendéglátójuk szülővárosára.

A lánnyal jöttek-mentek a megyeszékhelyen, jelen esetben Nyíregyházán, s a srácok döbbenetes módon mindenre kíváncsiak voltak. Nem elégedtek meg például azzal, hogy az a színház épülete. Arról is érdeklődtek, ki tervezte, mikor építették, mekkora a nézőtér, milyen díjakat nyert már, mely nagyságok szerepeltek ott, stb.

A lány a széles körű információ hiányában irult-pirult. (Eszem ágában sincs megszólni, mert jómagam is azt tettem volna szégyenemben.)

Mentek tovább. A színházzal szembeni téren áll Váci Mihály, nem messze tőle Krúdy Gyula, kicsit távolabb Bessenyei György és Benczúr Gyula szobra. Róluk és a többi műemlékről, képzőművészeti alkotásról, nevezetességről a lány már többet tudott, mint a színház épületének jellemzőiről.

Oda akarok kilyukadni, hogy nem elegendő a vendégeket kellő mennyiségű és jó minőségű étellel és itallal ellátnunk, mert sokan kíváncsiak másra is.

Idegenvezető ismerősöm mesélte, hogy az általa vezetett csoporttal egy szatmári falu vendéglőjében ültek. A svájciak érdeklődtek az abrosz mintái iránt. A népi motívumban milyen madár látható, arról milyen érdekességet lehet tudni. Költöző madár? Hány fiókát nevel és milyen időközönként? Hol fészkel? Nagy számban vannak erre felé? Milyen távolságra képes repülni és mennyi idő alatt? Mivel táplálkozik és így tovább... 

Hallottam, hogy régebben Debrecenben egy német kiránduló csoport tagjai ledöbbentek, amikor az Aranybika szállodában, vagy annak éttermében látható szoborról a környezetükben senki se tudott mondani semmit. Még azt se, hogy kit ábrázol, nemhogy az érdemeiről hallhattak volna valamit.

Szóval az immár legendás magyar vendégszeretet ki kell egészíteni helytörténeti ismeretekkel, mert különben levizsgázunk, méghozzá elégtelen eredménnyel. Valljuk be – tisztelet a kivételnek – , keveset tudunk nagyjainkról, hírességeinkről. 

Egyéb tekintetben jól állunk. Hallottam, hogy egy nyíregyházi középiskolába idegen nyelvi lektornak érkező német tanárnő a cuccának a szállásán való lepakolása után rögtön 4 oldalas, és a boldogságáról, elragadtatásáról áradozó levelet írt az édesapjának, hogy úgy látja, ilyen jószívű, kedves és segítőkész emberekkel, mint Magyarországon, sehol se lehet találkozni a világon.

A tanárnőt mi motiválta e véleménye megfogalmazásában? Az, hogy gázvezeték-építés miatt a taxis nem tudta őt a papírján olvasható nevű utca x. számú házához elvinni.  A hölgy egy arra járó gyalogosnak is mutatta a cédulát, hogy hová szeretne pontosan eljutni. Erre az illető megfogta a lány nehéz bőröndjét és mintegy fél kilométeren át cipelvén azt a kapuig vitte. Nem fogadott el pénzt az efféle, nem könnyű szolgálatáért.

Hallottam, hogy Pesten egy étteremben egy magyar ember társaságában amerikaiak vacsoráztak. A vendéglőbe betérő férfi, a magyar kísérő ismerőse, odament cimborájához,  s rövid ideig beszélgettek. Majd az illető távozott.

Az amerikaiak érdeklődtek, hogy mit mondott ez az ember? Mit jelent az magyarul, hogy „misztok”, mert csak annyit hallottak? A férfi elmagyarázta nekik, hogy az ismerőse arról érdeklődött, mit iszunk, mert italt akart nektek, nekünk rendelni, meg akart bennünket vendégelni. De mondtam neki, köszönjük, nem kérünk semmit, mert már éppen eleget ittunk, s még haza is kell sétálnunk...

Az amcsik ennek hallatán majdnem leestek székükről pozitív irányú meglepetésükben. Hogy odajön egy magyar ember, akit sose láttak, s italt akar nekik kérni. Ilyen nyitottságban, barátságosságban sehol a világon nem részesültek, sőt állandóan attól rettegnek, mikor és ki bántja őket, netán mikor robbantanak, vagy lőnek.

..

Szóval a vendéglátás és ellátás tekintetében jól állunk, jó a hírünk, de a jelenleginél sokkal többet kell tudnunk a környezetünkben található nevezetességekről, érdekességekről. S ne nyugtassuk magunkat azzal, hogy hozzánk személy szerint nem jön turista, mert sose tudni, hogy a gyerekeink, unokáink társaságában lévőknek mikor kell számot adnunk helytörténeti ismereteinkről, információinkról, vagy az utcán, vagy bárhol, mikor lép oda hozzánk valaki, s kérdezi, az mit, kit és miért ábrázol...?

Cselényi György