„Sok mindent el akarnak tőlünk venni!”

A magyarból lassan kihal a humor,

 nincs jókedv 

Év vége körül az emberek hajlamosak arra, hogy holmijaik rendezgetésébe kezdjenek. Így vagyok ezzel én is. Az évtizedek során felgyülemlett noteszeimet, lapjaimat nézegettem. Gondolkodtam, kidobjam-e őket? Nem visz rá a lélek! Amint a rajtuk lévő sorokat olvasom, mind egy-egy nyilatkozó személyhez kötődő emlék. Most a kezemben tartott lap egy idős, köztiszteletben álló nyíregyházi lakossal folytatott beszélgetésemet eleveníti fel. Már nem is emlékszem, e cikket melyik lap számára készítettem. A fényképét előkerestem egy CD-ről. Ha az azon digitálisan rögzült adatok nem csalnak, akkor a fotót 2008-ban Nyíregyházán a Kossuth téren készítettem róla.

Nem tudom, él-e még Izsák Imre. Régen nem láttam. Engedjétek meg, hogy felidézzek néhány sort a vele való találkozásomból.  

Tisztséget ugyan nem visel, mégis közismert, köztiszteletben álló ember Nyíregyházán. A belvárosban – ahol naponta jár – százakat köszönt barátként, jó ismerősként. Szinte mindenkihez van egy-két kedves, gyakran humoros szava és viszont. Imádja a gyerekeket.

Szombaton dél körül a Selyem utcai házában – bejelentetlenül – akartam meglátogatni. Nem volt otthon. Egy idősebb úr megállt Imre bácsi kerítésénél, majd a kaputartó vasoszlop és az épület fala közé újságot helyezett el, mintegy ajándékként. Mondta, Imre ilyenkor a Dózsa György utcai Spar üzletben szokott ebédelni.

Odamegyek. Az utcáról, az üvegen át máris feltűnik ősz haja, s látni, amint – jó szokásához híven – egy kismamával mosolyogva beszélget.

A napfényes Kossuth térre ballagunk. A szatyrában fél liter kakaós ital és egy kifli. Bosszantják az eldobott csikkek és a megsüllyedt csapadékakna-fedlapok. Azt mondja, az utcai szemetelés is nevelés kérdése. Senki se tenné ezt, ha megtanítanák rá, hogy nem szabad, meg ha felelősségre vonnák érte. Megemlíti, hogy  hajdanán itt ment a fő utcaseprő bácsi, aki jobbról balra seperte a szemetet. A kőszegélynél egy porszemnek sem volt szabad maradnia. Pedig Nyíregyházán a megszokott északi szél akkoriban is jócskán hordta a port, amelyből bőven jutott az emberek szemébe is. Az utca annak ellenére ragyogott a tisztaságtól, hogy a kocsikat, szekereket, hintókat húzó lovak százai sűrűn potyogtatták a “citromokat”, s gyakran hullott le valami a szekerek rakományából is.  

Nem vezethető egykönnyen félre

Imre bácsi, a nagy lokálpatrióta a lakossági fórumok gyakori résztvevője. Spontán hozzászólásait  a jelenlévők rendszerint tapssal jutalmazzák. Érdekes, mondandójával a vétkest, a mulasztót sem sérti meg. Azt mondja, a gyermekkorában olvasott rengeteg cowboy, meg indián regény hatására úgy tud beszélni, meg a “közgázban” folytatott tanulmányai révén annyira átlátja a dolgokat, hogy nem vezethető egykönnyen félre.

Állítja, a második világháború után az ő korosztálya a föld alól építette fel az országot.

– Pedig a napi fejadag csupán öt deka kenyér volt – mondta. – A győztesek tátott szájjal csodálkoztak, hogy itt ez is van, az is van. Azért lettek gyáraink, mert nem siránkoztunk, hanem megcsináltuk, akár társadalmi munkában is. Meg kellene tanulni, hogy csak arra számíthatunk biztosan, amit magunknak létrehozunk, s a terveinket ne mások adományára alapozzuk. Attól tart, sok mindent el akarnak tőlünk venni. Arra int, vigyázzunk, nehogy a külföldi tőkéseknek elpotyázzák az országot. Különben nincs itt baj, csak be kell tartatni a törvényeket.

Imre bácsi szívesen gondol ő és a társai “Hawai szigetére”, a Bujtosra, s a ottani tavakra.

– Ott ingyen, társadalmi munkás úszómesterként és edzőként világ-, valamint olimpiai bajnokokat neveltem – közli. – Mondom a neveket: Balczó Bandi, Mitró Gyuri, Kovács Jóska. Tönkretették, sőt ellopták tőlem a Bujtost. Pedig ott ingyen lehetett fürödni.

Elszavalt egy mondókát is: „Ott születtem, és ott is lakok a Bujtoson, ahol az öreg Halál is félve osont a nádason át, kihasználva az éjszakát, varsába, hálóba gyűjtve a Bujtos halát“.

– Tudod, kit hívtunk Halálnak? – kérdezte. – A halászmestert – adta meg a választ.  

Nem kell magunkat belelovalni semmibe

Fájlalja, hogy lebontották a műemlékké nyilvánított szoba-konyhás házát, a szűcs- és nádfeldolgozó műhelyét, valamint sajnálja a villamos vonal megszüntetését is. Meggyőződése: a villamos hasznos volt, rengeteg utast vitt, s nem szennyezte a környezetet, s nem tette tönkre az egészséget. 

Imre bácsi a jó egészségét annak tulajdonítja, hogy megfogadta édesapja tanácsát, miszerint nem inni, nem dohányozni, s becsületesen élni! Szerinte a becsületes emberrel a rosszat akarók sem tudnak mit kezdeni. Az ‘56-os dolgok miatt ugyan őt is üldözték, meg hiába vitték be a Sóstói úti ÁVO-ra, 6-8 faggatódzó tiszt sem tudott ráfogni semmit, továbbá nem tudták letéríteni a becsületes útról. Vallja: a becsületnél nincs nagyobb kincs!

Izsák Imrét aggasztja, hogy a világ országai közül infarktusban lakosszámarányosan hazánkban halnak meg legtöbben. Kéri, ne sózzuk az ételt. Mindenben van annyi amennyi kell, a só mennyiségét ne növeljük. Egyébként a szervezet jelzi, megkívánja mire van szüksége. Azt elégítsük ki. És nem kell magunkat túlzabálni, meg belelovalni semmibe. Amennyire lehet, kíméljük idegeinket. Minden idegesítő dolog szívromboló. Úgy véli, az a legnagyobb baj, hogy a magyarból lassan kihal a humor, nincs jókedv.

                                                                     Cselényi György