Elgondolkodtató: jól van-e ez így...?
Nemrégen jártam egy értelmiségi találkozón. A résztvevők nagy
része nyugdíjas volt, a többiek pedig nem állnak messze e korhatártól. Többen
elmondták, hogyan lettek azok, akik/amik. Mindnyájan beszéltek gyerekeik
életéről, pályájáról is.
Döbbenettel hallgattam, hogy minden felszólaló fia,
lánya külföldön dolgozik. Van, akié Amerikában, van, akié a külügyminisztérium
kötelékében nem is tudtam megjegyezni, mely szigeten, s van, akié másutt, igen
magas beosztásban.
Óhatatlanul elgondolkodtam, jól van-e ez így? Annak idején a
mi korosztályunk volt-e gyáva, balfék, élhetetlen, vagy másként alakultak a
társadalmi-gazdasági, családi és nemzetközi körülmények?
Valószínűleg ki így, ki úgy ítéli meg, de bizonyosan sok
tényező egyszerre játszott szerepet. Tény, hogy annak idején a fiatal agrármérnök,
ha nem is rögtön a diploma átvétele után, de néhány év múlva mezőgazdasági,
vagy élelmiszer-ipari üzemet vezetett, s nem benzinkutasként tevékenykedett; a
tanár gyerekeket tanított, s nem biztosítási ügynökként helyezkedett el; a
gépészmérnök tervezett, s nem zoknit árult a KGST-piacon; a közgazdász pedig
vállalati pénzügyi elemzést végzett, s
nem Londonban bébiszitterkedett… Lehet, a gyárak, hivatalok kapuin belül volt munkanélküliség,
mindenesetre a fiatalok nagy részének anyagi és erkölcsi tekintetben volt
reménye az előrelépésre.
Az is nyilvánvaló, hogy a határok és a világ nem volt ennyire
nyitott, mint most, hiszen az idősebbek emlékeznek arra az időszakra, amikor
Nyugatra szóló útlevélhez sem volt könnyű hozzájutni.
A minap a rádióban egy neves történész fejtegette, hogy nem
az a baj, hogy a fiatalok nagy számban elmennek egy időre Nyugatra nyelvet
tanulni, tapasztalatot, szerezni, világot látni, hanem az, hogy a nagy részük
ott marad, nem jön vissza. S e problémát oktatási, gazdasági, társadalmi és
minden szempontból orvosolni kell, különben nem sok jó vár hazánkra.
Könnyű lenne a fiatalok elvándorlásának okát a különböző
kormányokra fogni, ezért nem is teszem, hiszen a sokrétű gond gyökerei ki
tudja, meddig nyúlnak vissza, a napjainkig érő ágai pedig ki tudja, hová
vezetnek? Inkább azzal nyugtatom magam, hogy talán a magyar reformkor nagy
költője, Vörösmarty Mihály a hibás, aki az 1836-ban megírt Szózat című
költeményében arra buzdított bennünket:
„…Áldjon vagy verjen
sors keze:
Itt élned, halnod
kell.”
Mi pedig voltunk és vagyunk olyan balfácánok, hogy
elhittük és elhisszük neki! De az sincs kizárva, hogy mi tettük és tesszük jól!
Cselényi György
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése