A magyarból lassan kihal a humor,
nincs jókedv
Év vége körül az emberek
hajlamosak arra, hogy holmijaik rendezgetésébe kezdjenek. Így vagyok ezzel én is. Az évtizedek során felgyülemlett noteszeimet, lapjaimat nézegettem.
Gondolkodtam, kidobjam-e őket? Nem visz rá a lélek! Amint a rajtuk lévő sorokat olvasom, mind
egy-egy nyilatkozó személyhez kötődő emlék. Most a kezemben tartott lap egy
idős, köztiszteletben álló nyíregyházi lakossal folytatott beszélgetésemet
eleveníti fel. Már nem is emlékszem, e cikket melyik lap számára készítettem. A
fényképét előkerestem egy CD-ről. Ha az azon digitálisan rögzült adatok nem
csalnak, akkor a fotót 2008-ban Nyíregyházán a Kossuth téren készítettem róla.
Nem tudom, él-e még Izsák
Imre. Régen nem láttam. Engedjétek meg, hogy felidézzek néhány sort a vele való
találkozásomból.
Tisztséget ugyan nem
visel, mégis közismert, köztiszteletben álló ember Nyíregyházán. A belvárosban
– ahol naponta jár – százakat köszönt barátként, jó ismerősként. Szinte
mindenkihez van egy-két kedves, gyakran humoros szava és viszont. Imádja a
gyerekeket.
Szombaton dél körül a Selyem
utcai házában – bejelentetlenül – akartam meglátogatni. Nem volt otthon. Egy
idősebb úr megállt Imre bácsi kerítésénél, majd a kaputartó vasoszlop és az
épület fala közé újságot helyezett el, mintegy ajándékként. Mondta, Imre
ilyenkor a Dózsa György utcai Spar üzletben szokott ebédelni.
Odamegyek. Az utcáról, az
üvegen át máris feltűnik ősz haja, s látni, amint – jó szokásához híven – egy
kismamával mosolyogva beszélget.
A napfényes Kossuth térre
ballagunk. A szatyrában fél liter kakaós ital és egy kifli. Bosszantják az
eldobott csikkek és a megsüllyedt csapadékakna-fedlapok. Azt mondja, az utcai
szemetelés is nevelés kérdése. Senki se tenné ezt, ha megtanítanák rá, hogy nem
szabad, meg ha felelősségre vonnák érte. Megemlíti, hogy hajdanán itt
ment a fő utcaseprő bácsi, aki jobbról balra seperte a szemetet. A kőszegélynél
egy porszemnek sem volt szabad maradnia. Pedig Nyíregyházán a megszokott északi
szél akkoriban is jócskán hordta a port, amelyből bőven jutott az emberek
szemébe is. Az utca annak ellenére ragyogott a tisztaságtól, hogy a kocsikat,
szekereket, hintókat húzó lovak százai sűrűn potyogtatták a “citromokat”, s
gyakran hullott le valami a szekerek rakományából is.
Nem vezethető egykönnyen félre
Imre bácsi, a nagy
lokálpatrióta a lakossági fórumok gyakori résztvevője. Spontán
hozzászólásait a jelenlévők rendszerint tapssal jutalmazzák. Érdekes,
mondandójával a vétkest, a mulasztót sem sérti meg. Azt mondja, a
gyermekkorában olvasott rengeteg cowboy, meg indián regény hatására úgy tud
beszélni, meg a “közgázban” folytatott tanulmányai révén annyira átlátja a
dolgokat, hogy nem vezethető egykönnyen félre.
Állítja, a második világháború
után az ő korosztálya a föld alól építette fel az országot.
– Pedig a napi fejadag csupán
öt deka kenyér volt – mondta. – A győztesek tátott szájjal csodálkoztak, hogy
itt ez is van, az is van. Azért lettek gyáraink, mert nem siránkoztunk, hanem
megcsináltuk, akár társadalmi munkában is. Meg kellene tanulni, hogy csak
arra számíthatunk biztosan, amit magunknak létrehozunk, s a
terveinket ne mások adományára alapozzuk. Attól tart, sok mindent el akarnak
tőlünk venni. Arra int, vigyázzunk, nehogy a külföldi tőkéseknek elpotyázzák az
országot. Különben nincs itt baj, csak be kell tartatni a törvényeket.
Imre bácsi szívesen gondol ő és
a társai “Hawai szigetére”, a Bujtosra, s a ottani tavakra.
– Ott ingyen, társadalmi munkás
úszómesterként és edzőként világ-, valamint olimpiai bajnokokat neveltem –
közli. – Mondom a neveket: Balczó Bandi, Mitró Gyuri, Kovács Jóska.
Tönkretették, sőt ellopták tőlem a Bujtost. Pedig ott ingyen lehetett fürödni.
Elszavalt egy mondókát is: „Ott
születtem, és ott is lakok a Bujtoson, ahol az öreg Halál is félve osont a
nádason át, kihasználva az éjszakát, varsába, hálóba gyűjtve a Bujtos halát“.
– Tudod, kit hívtunk Halálnak?
– kérdezte. – A halászmestert – adta meg a választ.
Nem kell magunkat belelovalni semmibe
Fájlalja, hogy lebontották a
műemlékké nyilvánított szoba-konyhás házát, a szűcs- és nádfeldolgozó műhelyét,
valamint sajnálja a villamos vonal megszüntetését is. Meggyőződése: a villamos
hasznos volt, rengeteg utast vitt, s nem szennyezte a környezetet, s nem tette
tönkre az egészséget.
Imre bácsi a jó egészségét
annak tulajdonítja, hogy megfogadta édesapja tanácsát, miszerint nem inni, nem
dohányozni, s becsületesen élni! Szerinte a becsületes emberrel a rosszat
akarók sem tudnak mit kezdeni. Az ‘56-os dolgok miatt ugyan őt is üldözték, meg
hiába vitték be a Sóstói úti ÁVO-ra, 6-8 faggatódzó tiszt sem tudott ráfogni
semmit, továbbá nem tudták letéríteni a becsületes útról. Vallja: a becsületnél
nincs nagyobb kincs!
Izsák Imrét aggasztja, hogy a
világ országai közül infarktusban lakosszámarányosan hazánkban halnak meg
legtöbben. Kéri, ne sózzuk az ételt. Mindenben van annyi amennyi kell, a só
mennyiségét ne növeljük. Egyébként a szervezet jelzi, megkívánja mire van
szüksége. Azt elégítsük ki. És nem kell magunkat túlzabálni, meg belelovalni
semmibe. Amennyire lehet, kíméljük idegeinket. Minden idegesítő dolog
szívromboló. Úgy véli, az a legnagyobb baj, hogy a magyarból lassan kihal a
humor, nincs jókedv.
Cselényi György