Lélekemelő pillanatok
Találkoztam egy tanárral, akinek arcáról boldogság sugárzott.
A hűvös, ködös novemberi reggelen öröm látni ilyet. Ezt meg is jegyeztem neki,
mire elmondta, hogy kijavította a 10.-es szakmunkásképzős fiatalok irodalomdolgozatát,
s nagy elégedettséggel tapasztalta, hogy szinte mindegyik kitűnően sikerült.
A lelkes pedagógus ez által bizonyosságát látja annak, hogy a
közhiedelemmel ellentétben, a mai gyerekek nagy része milyen gazdag lelki világú.
Tele vannak érzelemmel és jóindulattal, csak meg kell találni hozzájuk a
kulcsot.
A gyerekek azt kapták házi feladatként, hogy írjanak hobbijukról,
s arról, hogy azt miért választották? Az egyik tanuló például egyebek között
azt írta, hogy „… az élethez, az
életkedvének erősítéséhez műveli hobbiját, a lovaglást. A ló a hűség érzését
erősíti meg benne és energiát kölcsönöz számára. S különösen az tetszik neki a
lovaglásban, hogy a hatalmas testű, erejű állat neki, egy fiatalember kezébe
adja az irányítás jogát, lehetőségét és felelősségét.”
A tanár arcán és szavain megéreztem azt az örömöt, amiért érdemes
hivatását folyatatnia. Amikor visszaigazolást nyer az, hogy nem falra hányt
borsó gyerekek oktatásával, nevelésével foglalkozni.
Igen! Minden bizonnyal valamennyiünknek van ilyen lélekemelő
pillanatokban részünk.
Elnézést kérek, hogy a saját életemből is előhozakodok egy ilyen
példával. Évtizedekkel ezelőtt a megyei lapnak volt egy „Arckép” – című sorozata.
Ennek keretében különböző rendű-rangú emberrel készítettünk nem túl hosszú
riportot, írtunk portrét. A lap minden
számában meg kellett jelennie egy ilyen cikknek. Mindenki bármikor készíthetett
ilyen anyagot, de a biztonság kedvéért a szerkesztőség újságírói között be volt
osztva, kinek mikorra kötelező ilyet prezentálnia, nehogy megtörténjen, hogy éppen
nincs az „Arckép”- sorozatban közölhető anyag.
Kapaszkodás a kombájnon
Mivel vasárnap én voltam az egyik ügyeletes munkatárs, rám hárult
a hétfői lapban megjelentetendő portré megírásának feladata. Igen ám, de hol,
mikor, kivel beszéljek(?) – gondolkodtam.
Nyár volt, tikkasztó hőség. Pénteken délután autómmal éppen anyósom
kállósemjéni háza felé tartottam, ahol a feleségem és két lányom, Boglárka és Dorottya
már várt rám.
A falu határában aratókat pillantottam meg. Megvan(!) –
hasított belém az ötlet. Az egyik terménybetakarítóról írok portrét! Kiszálltam,
s a rövid ujjú fehér ingben és világos, krémszínű nadrágban elindultam a
búzatáblában araszoló egyik kombájn felé. A vezetője megállt, s közöltem vele
szándékomat. Mondta, ilyesmihez még nem volt szerencséje, de megpróbál
nyilatkozni, ám ne haragudjak, megállni egy percre sincs ideje, mert e tábla
levágásával végezni akar. Ott, a távolban – mutatott az égbolt félé – sötét fellegek
gyülekeznek, s ha megázik a búza, neki órákig várni kell arra, hogy folytathassa
a betakarítást. Ezt nagyon szeretné elkerülni. Máris mennie kell…
Mivel tartottam tőle, a férfi meggondolja magát, s a munka végeztével
sem nyilatkozik, ezért próbáltam magam biztosítani. Arra kértem, fütyüljünk a
munkavédelmi szabályokra, s hadd kapaszkodjak fel a kombájn vezetőfülkéje
mellé, s menjünk együtt. Beleegyezett.
A megszállottság tisztelete
Mintegy egy óra hosszán át figyeltem a vágókések forgását és
a kombájn vezetőjének munkáját. Amikor „végeztünk”, a többiekkel együtt az
akácfasor árnyékában jól elbeszélgettünk.
Észre sem vettem, hogy a rám rakódott vastag porrétegtől és
az olajos rongyoktól a fehér ingem és a krémszínű nadrágom sötét barnára
változott. Csak azt láttam, hogy a ráncos, fáradt arcokból szinte világítanak a
szemek, köztük az én legfőbb riportalanyom kék szemgolyója. Mindnyájuk arcáról
lerítt megszállottságom elismerése, tisztelete.
Amikor anyósomhoz értem, az udvaron tartózkodó feleségem
majdnem halálra rémült. Az hitte, karamboloztam.
Anyósomnál viszont rögtön elismerésre tettem szert, hiszen ő
kislány korában gyakran vett részt aratáson, s tudta, mivel jár e munka, s azt
mondta, jól tettem, hogy az aratókról, a magyar nép jövő évi kenyérnek valója
megteremtésén munkálkodóról írok portrét. Az ing és a nadrágom
porszívózsákszerű színével meg ne törődjek, hiszen mire való a mosógép?
Akkor volt részem abban az érzésben, mint amilyenben a cikk
elején idézett tanárnak: egy hivatást az ilyen lélekemelő pillanatok és emlékek miatt érdemes
folytatni.
Cselényi György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése