Táska

Délután a nyíregyházi ipari parkból busszal a belváros felé tartunk. Mindenki holtfáradt; állva, ülve, de a nép nagy része már bóbiskol, félig-meddig alszik.

Két főiskolás, diákmelós éppen most beszéli meg, mi történt velük ma, mi nem tetszett nekik, továbbá melyik főnöknél készülnek panaszt tenni.

A gond a táskájukkal van. Egymás mögött ülnek, a táskájukat a mellettük lévő ülésre helyezték. Ne nagy, mondjuk, bőrönd méretűre tessenek gondolni, amelyeknek dukál az üléshely, mert egyébként túl sok helyet foglalnának, akadályoznák az utasok mozgását, hanem normálra kiterjedésűre.

Férfiak és nők, köztük középkorúak és idősebbek állnak, kapaszkodnak, de a két főiskolásban fel sem merül, hogy esetleg a táskájukat az ölükbe, vagy a lábukhoz tennék, hogy mások leülhessenek. De senki nem szól nekik, mert szégyellnek, s talán gondolják, minek idegesítsék fel magukat, inkább állnak. A hallgatás és a megalázkodás egyébént is életük megszokott része.

Az egyik főiskolást jól megfigyeltem. Kényes, beképzelt arcú, olyan, akire talán sose szóltak rá szülei, hogy ezt, vagy azt nem jól teszed, fiam. A srác meggyőződése, hogy ő a sztár, mindent jól csinál, neki minden alanyi jogon jár. Elterpeszkedik, mintha az egész busz az övé lenne. Számára mindenki csak jelenthet.

Végül valaki vette a bátorságot, hogy a haverja táskájának helyét megigényelje tőle. Sikerrel járt! Az én emberem, most se vette a lapot, hogy esetleg más is szívesen leülne.

Úgy látom, itt a jövő értelmisége, a leendő főnökeink, akik csak azzal törődnek, hogy nekik jó legyen. Más le van ejtve! Úgy vélem, a főiskolákon nemcsak a nyelvvizsga letételére kellene koncentrálni, hanem az illemtanra, a másik emberre való figyelésre; arra, hogy lehetőség szerint az embertársai érdekei is legyenek fontosak számukra.

Cselényi György