Szakmunkáshiány

Kicsit szánakozva és értetlenül hallgatom, amikor a tömegkommunikációs eszközökben sokan, főként vállalati vezetők és munkaügyi szakemberek a nagyvállalatoknál tapasztalható szakmunkáshiányra panaszkodnak. Szerintem is létező probléma a szakemberhiány, de meggyőződésem, hogy a multinacionális cégeknek nagy tömegben nem szakmunkásra, hanem értelmes, intelligens, tanulékony betanított emberekre van szükségük. (Elismerem, a kettő nem zárja ki egymást.) Továbbá legfőképpen pontosságra és monotonitástűrésre van igény.

Úgy látom, a mai egyre modernebb termelési viszonyok között a számítástechnikai alapismeretek nélkülözhetetlenek, azt szinte alapkövetemény, hiszen szinte valamennyi gép immár komputervezérelt. Az alkalmazottaktól fegyelmezettséget várnak el. Például, ha mondjuk, reggel 6 órakor megkezdődik a munkaidő, akkor 5 óra ötvenöt perckor az illető a gépnél legyen, kezdje el a munkát, s azt végezze szinte orrvérzésig, WC-re is csak akkor menjen el, ha már nagyon muszáj. Szünetet is csak akkor tartson, amikor és ameddig az engedélyezett számára.

A multi cégeknél az alkalmazottak zömének csupán néhány munkafolyamatot kell megtanulniuk és végezniük, de azt aztán precízen és szinte megállás nélkül. Miután az adott munkafolyamatot teljesítette, akkor a munkadarabot szalagszerűen át kell adnia a mellette, mögötte lévő kollégájának.

A multi cégeknél a munkatársak zömének mire van szüksége? Alapismeretekre és fokozott figyelemkoncentrációra. Hogy a gépét tudja kellőképpen, a tervnek, vagy programnak megfelelően beállítani. Például az 50 milliméter az 50 milliméter legyen, s egy picivel se több, se kevesebb.

Oda akarok kilyukadni, hogy a munkavállalók tekintélyes részének nincs szüksége átfogó ismeretekre, szaktudásra, s szerintem a vezetők nem is nagyon szeretik, ha a munkásnak túl nagy rálátása van a dolgokra. Bár, ha ilyet tapasztalnak, az illetőt nem szólják meg érte, de nem is követelik meg tőle. Megkockáztatom, ma már kevesen rendelkeznek ilyen képességgel. Az emberek inkább egy-egy részterület specialistáivá váhatnak. És mindenkinek állandóan késznek kell lennie a váltásra. Ma már ugyanis nincs garancia arra, hogyha valaki valamit megtanult, azt évekig fogja végezni, mert lehet, nem lesz szükség rá.

A kamara, vagy akárki hiába tesz erőfeszítéseket a várható szakemberigény felmérésére, az szerintem lehetetlen. Úgy vélem, senki se tudja megmondani, hogy pontosan mennyi és milyen képzettségű emberre lesz szükség, s mennyi ideig. Meggyőződésem, a cégeknek nincs türelmük és lenetőségük hosszú hónapokat és évekig várni a nekik szükséges emberek kiképzésére. Lehet, az se tudják pontosan, ki fog nekik kelleni és milyen létszámban. Az élet majd megmutatja, kiparancsolja.

Álláspontom szerint a duális képzésnek is az a célja, hogy bizonyos iskolai alapképzettségű embereket a cégek maguk tanítsák meg arra, amire éppen szükségük van. Manapság a központi iskolarendszertől ilyet lehetetlen elvárni és nem is képes teljesíteni. Az oktatási intézmények az alapkészségek megtanítására kell törekedie, de arra aztán nagyon...

Szóval milyen emberekre van szükségük a multi cégeknek nagy számban? Művelt, kulturált, bármire fogékony, könnyen betanítható és fegyelmezett egyénekre. A régi értelemben vett szaktudásra szerintem nincs szükség. A megbízható betanított munkásokat előbb-utóbb jól meg fogják fizetni.

A múltkorában beszéltem egy burkoló szakmunkással. Azt mondta, hogy a kereskedelemben kapható, beszerezhető anyagokkal dolgozik. Le van írva, azokat milyen mechanikai, fizikai és kémiai hatások ellenében ajánlják, s őt nem érdekli például az, hogy hol, miként és milyen technológiával gyártották. Annak idején az iskolában azzal nyúzták őket. A rendelkezésre álló anyagokkal kell tudnia dolgoznia.

A cégek pedig ma már ott tartanak, hogyha szükségük van például hegesztőre, akkor képeznek, betanítanak embereket maguknak, mert nincs idejük, türelmük kivárni, hogy valaki kívülől jelentkezzen rá. Ha tudják, megoldják e problémát házon belül, ha van rá jelentkező.

A vállalatok élete, jövője attól függ, hogy ráéreznek-e, ki tudják-e szaszerolni, hogy merre menjenek, fejlődjenek? Rá vannak kényszerülve, hogy oldják meg problémáikat maguk, s ne másoktól, főleg ne kívülről várják a segítséget.

Hol van szükség úgymond' igazi szakmunkásra? Például a kisiparban, a kisvállalkozások körében, ahol az illetőnek önállóan kell tudnia dolgoznia. Ha mondjuk egy villanyszerelő megkapja egy ház elektromos szerelési tervét, akkor tisztában kell vele lennie, mit, hogyan végezzen el. Ilyen kvalitásra a nagy cégek munkavállalóinak nincs, vagy csak nagyon korlátozott mértében van szükségük.

A másik dolog, hogy a jól használható munkavállalók nagy részét a multi cégek már alkalmazzák, betanították őket, mondhatni, kimazsolázták a tömegből. A maradékkal pedig nem könnyű mit kezdeni, bár számukra is a képességüknek megfelelő szerepkört kell találni.

Az ország jövőre nagyrészt attól függ, hogy az egyszerű betanított munká(s)ból képesek leszünk-e nagy számban felfejlődni és kreatív módon hozzá adott értéket előállítani, méghozzá úgy, hogy abból hazánknak is legyen kellő haszna. Ehhez viszont teheség kell. Ezt Kínának és több más ázsiai országnak sikerült megvalósítania! Azon kell lennünk, hogy nekünk is sikerüljön, mert egyébként a betanított szerepkörből nem tudunk kitörni, mindig más fogja megmondani, mit csináljunk, de pillantnyilag az is elég a puszta megélhetéshez. De igazán nagy pénzre azok tud szert tenni, akiknek önálló gondalataik is vannak, s azokat képesek megvalósítani. Kétségtelen, ezt a gyárak és a termelési eszközök külföldi tulajdonlása mellett nem könnyű megoldani, mégis törekedni kell rá, s ha pici lépésekkel is, de előre kell haladni, mert egyébként mindig ki leszünk szolgáltatva másoknak.

Szerencsére vannak sikeres magyar vállalkozások, amelyek példáját követve, részben rájuk építve sikeresek lehetünk. Viszont az ország méreténél fogva nemzetközi szinten teljesen önállóan nemigen tudunk boldogulni, de ésszerű kompromisszumokkal, együttműködéssel megtalálhatjuk helyünket a világpiacon.

Cselényi György