A pennys pontok és a koldulás

Sorban állok a megyeszékhely egyik Penny üzletének pénztáránál. A kosaramban kedvenc korpás kenyereim, ásványvizes flakonjaim és a kánikula kínzó hatását csökkentendő, egy doboz csokoládé jégkrém. Az előttem álló szőke lófarkas, szép arcú, csinos combú, rövid farmernadrágos nő hozzám lépett.

– Elnézést uram – mondta. (Majd elolvadtam a büszkeségtől, mert személyemet elég régen nézték úrnak.) – Gyűjti ön a pontokat – tette hozzá?

– Nem gyűjtöm én, kedves – válaszoltam, nem ragasztgatok semmit sehová, s nem érdekel semmilyen ajándéktárgy.

–       Lehet, koldulásnak tűnik, de nekem adná az ön által vásárolt áruk után járó pontjait?

Rápillantott a kosaram tartalmára, s rögtön megállapította, hogy a jégkrémért több pont is jár.

– Nagyon szívesen önnek adom, de azt sem tudom, az automatikusan jár-e, vagy kérni kell-e.

– Jár, s adják – közölte a hölgy.

Ezzel megköttetett az alku. Araszoltunk a pénztár felé. A nő és a magas, vékony, bajuszos férje készségesen rendelkezésemre bocsátották a szállítószalagon a különböző vevők áruinak elválasztására szolgáló piros műanyag tárgyat. Segítettek a cuccom pultra rakásában is.

A kasszánál kis bonyodalom támadt, mert az egyik vevő reklamálta, hogy az üdítőitaljainak ára kétszer lett beütve.

A vevők türelmesek voltak, annál is inkább, mivel szombat délután volt, s nem siettünk.

Jött a főnöknő, s kiderült, talán az volt a gond, hogy a pénztáros a több flakont egymáshoz rögzítő fóliát olyan mozdulattal tette odébb, hogy a kódleolvasó egy másik flakonról is érzékelte a fekete és fehér vonalakat, s ezzel együtt a készülék nem csak egyszer számolta a pénzt.

Semmi gond, a vezető megmutatta a kezdő pénztárosnak, máskor hogyan csinálja, meg azt is, mit kell a géppel művelnie a Pennynek nem járó pénz visszaadásához.

Rendben, türelmesen vártunk, mert tudomásul vettük, minden munkába bele kell jönni, s hiába a tanfolyam és a sikeres vizsga, éles helyzetben, spanolt idegállapotban nem sikerül minden úgy, ahogyan szerettük volna.

A pontjaimat elkérő házaspár ért a pénztárhoz. Folytatódott az ügymenet akadozása. A férfi által átadott bankkártya csődöt mondott.

– Visszautasította – közölte a pénztáros. Mivel nem volt biztos benne, mindent jól csinált-e, a műveletet megismételtette a mögötte, a másik kasszánál ülő kolléganőjével. A kártyát a rendszer az ő közreműködése ellenére is visszautasította.

– Nem probléma – mondta a bajuszos férfi, hozok egy másik kártyát, majd kiment az autójához.

– Nem a miénk ez a nap – jegyezte meg a felesége nekem.

– Nem probléma, szombat van, s ráérünk – nyugtatgattam.

A férje nem bankkártyával, hanem egy húszezer forintos bankjeggyel tért vissza. Megtörtént a fizetés, s odébb gurították fémkosarukat.

Egyszer csak valami "éteri" hang hallatszott a feketeruhás biztonsági őr felől. Lehet, valamelyik Penny-alkalmazott az irodában valami monitort figyelvén az őrt intézkedésre szólíthatta föl. Az egyenruhás és a bajuszos férfi között valamiféle vita támadt. Olyasmit vettem ki a szavakból, hogy itt nem szabad koldulni, mert amit maguk, mármint a házaspár csinál, az koldulásnak minősül, ami az üzletben tilos. Más a helyzet akkor, ha a vevő felajánlja a neki járó pontokat az őt követő vásárlónak. De kérni nem szabad. S önöknél nem ez az első eset!

Jött a bajszi, az őrnek bebizonyítani, hogy tényleg felajánlottam-e a pontjaimat. 

- Igen, valóban felajánlottam - közöltem. 

A bajuszos és az őr percekig vitatkozott.

Közben én is fizettem, s a pénztárosnőtől megkaptam a visszajáró pénzt és valami bélyegszerűséget. Azt az utcán átadtam a házaspárnak. Az őr és a bajuszos férfi között a kinti rekkenő hőségben is folytatódott a szóváltás.

Az asszony udvariasan segített a szatyromba rakni cuccaimat, pedig a „bélyeget” szívesen és jószívvel bocsátottam rendelkezésükre. Nem vártam érte sem hálálkodást, se ellenszolgáltatást. Tökéletesen elég volt az, hogy a hölgy kedvesen kérte.

Az őr méltatlankodott, hogy a bajuszos miért piszkálja az egyenruhás nyakában lévő szalagot. A bajszi, megjegyezte, akkor miért van ott? Nem azért, hogy ön fogdossa – válaszolta az őr.

Ezután a bajszi, jó pontszámolóként a blokkom alapján kiderítette, hogy több „bélyeg” járt volna nekem. Visszament a számokkal teli papírdarabbal, de a pénztáros nem volt hajlandó pótolni a hiányt.  S tőlem se várták, hogy reklamáljak.

Végül az ügy elcsendesült. A házaspár köszönetnyilvánítások után távozott mellőlem, s a biztonsági őr is visszament állomáshelyére. A délutáni izzasztó kánikulában jómagam is elindultam szatyraimmal hazafelé.

Nem tudom, kinek, miben és mennyiben volt igaza. Szépen kértek tőlem valamit, amit szívesen teljesítettem. Az ebből származó bonyodalomért nem éreztem magam bűnösnek. Igaz, az őr velem nem is foglalkozott.

Mindebből mi a tanulság?

Semmi!

(Talán csak az, hogy váratlanul, meg véletlenül is bármikor kerülhetünk kellemetlen szituációba.)   

   

   Cselényi György