Kozma Imre atya nyilatkozatát ajánlom szíves figyelmetekbe!

Kozma Imre atya

Vasárnap (2015. augusztus 30.-a) délelőtt a Kossuth Rádió Gondolat-jel című műsorában nyilatkozott Kozma Imre római katolikus pap, irgalmas rendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója. Fantasztikusan bölcs, nagyon jó fej, hogy a fiatalok szóhasználatával éljek. Gondolataira, felfogására, az élethez és a különböző dolgokról vallott nézeteire érdemes odafigyelni!

Természetes egyszerűséggel beszélt Európa és a kereszténység helyzetéről, kilátásairól, a földrész valószínűsíthető jövőjéről, két vallás alaptézisének eltéréséről, amiből bármi következhet. Szólt arról is, mi adhat mindnyájunknak mégis reménységet.

Ha van egy kis időtök, türelmetek, a riportot a rádió hangarchívumából hallgassátok meg! A műsorvezető Stifner Gábor, a riporter Csűrös Csilla. A Kozma Imre atyával készült riport a műsorban harmadik anyagként hangzik el. 

Kozma atya nyilatkozatát követően a Karthago együttes egyik száma hallható.   

Köszönettel és üdvözlettel: Cselényi György

A Kozma Imre atyával készült riport meghallgatása céljából kattintson ide!

Haladunk az alázatos meghajlás felé?

Az áruházlánc egyik láncszemében érdekes dolgot tapasztaltam. A biztonsági őr köszön a pénztártól, majd az üzletből távozó vásárlóknak akkor is, ha a vevő szavak, biccentés, és/vagy intés nélkül, vagyis kizárólag az ajtó felé lépkedésével jelzi távozási és búcsúzási szándékát. 

E köszönésben nem vélek felfedezni megalázó, provokatív szándékot, hogy menj, Isten hírével, te bunkó!

A múltkor zavarba jöttem. A pénztárosoknak rendszerint köszönök, ők is nekem, de a kassza közelében álló biztonsági öröknek nem, mert másutt már többször jártam úgy, hogy e gesztust hallgatással, meg bamba, értetlen nézéssel viszonozták. E nem túl barátságos reagálás elleni védekezésként felhagytam az őröknek való köszönéssel. Úgy látom, e helyen vissza kell hoznom!

Nem tudom, hogy a szóban forgó kereskedelmi egységben a biztonsági őrök általános gyakorlatáról, vagy egy adott személy elszigetelt magatartásáról van-e szó. Majd kifigyelem!

Annyit csaknem mindennap konstatálok, hogy e bevásárlóközpontban mind a polcok között, mind a pénztárnál dolgozó alkalmazottak feltűnően kedvesek, jó modorúak, udvariasak, intelligensek. Minden ragyog a tisztaságtól, de olyannyira, ami nem magyarázható az üzlet újonnan történő megnyitásával.

Gondolkoztam rajta, hogy vajon a főnök nagyon szigorú lehet-e, s megköveteli munkatársaitól a vevőkhöz való segítőkész viszonyulást, vagy a boltjába alkalmazásra jelentkezők közül azokat válogatta-e ki, akiknek az előzékenység talán egyéni, veleszületett adottsága is. Mindkettő szerepet játszhat. Vásárlóként az eladók és az őrök magatartását jóleső érzéssel látom. Ha így haladunk, lassan eljutunk oda, mint a távol-keleti boltok egy részénél szokás, hogy kívülre, az utcára, a boltok ajtaja elé kedves, mosolygós, szemre való nőket állítanak, akik alázatos, tiszteletteljes meghajlással köszöntik az áruházba belépő leendő vásárlókat.

Lehet, valakik ezek után annak az áruházláncnak a nevére kíváncsiak, amelyek e jegyzet megírására és megosztására ösztönöztek. Mivel nem akarok közvetlen reklámot csinálni, ezért csak annyit tudatok, hogy a kereskedelmi egység elnevezésében az a szó szerepel, amelynek az angolról magyarra fordítása fillért jelent. Hol található? Ezt se titkolom: a szabolcsi megyeszékhelyen az vasútállomás közelében.

                 Cselényi György       

  

„Idegen nyelvet rosszul is érdemes tudni!”

 Nem szabad elkeseredni és abbahagyni a tanulást...

A jelek szerint Magyarország népének elege lett abból, hogy a világ azon nációi közé tartozzon, legalábbis Európában, ahol nagyon kevesen beszélnek az anyanyelvükön kívül más nyelveken. Tízezrek határozták és határozzák el, hogy pótolják a lemaradást, s megtanulnak angolul. Ez fölöttébb dicséretes és támogatandó!

De az erőfeszítés és az eredmény olykor mosolyt fakasztó. Nemrégen egy fesztivál közönsége soraiban foglaltam helyet. A színpadon egy külföldi együttes szerepelt, amelynek zenésze olykor szólt a közönséghez, persze angolul.

Mögöttem középkorú házaspár ült. A férj valószínűleg úgy gondolta, itt az ideje, hogy a neje angol nyelvtudásából ő is profitáljon valamit. Megkérte, hogy a művész angolul elmondott rövid összekötő szövegét fordítsa magyarra. A nő a zajra fogta, hogy nem hallotta tisztán az angolul elhangzott mondatokat. A férj elnéző volt, nem vitatkozott, de magában biztosan nyugtázta, hogy házastársának a beszélt nyelv értését és lefordítását még igencsak gyakorolnia kell.

Néhány méterrel odébb idős asszony vállalkozott-próbálkozott az együttes emberének mondanivalóját a többiek számára is érthetővé tenni. Amikor az illető azt mondta, hogy a zenészek az ő családja, a néni úgy értette és fordította a mellette ülőknek, hogy mi, mármint a nézők vagyunk az ő rokonai.

Nem baj, fog ez menni, „csinálni kell”, de természetesen enyhén szólva, van még van mit tanulnunk az angol nyelvből - mindnyájunknak. Előfordul, hogy otthon elég jól értjük az írott, vagy a valamilyen elektronikus eszközből hallott angol szöveget, de ha éles helyzetbe kerülünk, ráadásul a társaink előtt tulajdonképpen spontán vizsgaszituációba keveredünk, akkor csődöt mondunk. De nem szabad elkeseredni és a tanulást abbahagyni, még akkor se, ha tíz év múlva leszünk tehetséges kezdők. Vigasztaljon Lomb Kató, a sok nyelven beszélő, híres szimultán tolmács nyilatkozatának azon része, ahol azt mondta, idegen nyelvet rosszul is érdemes tudni.        

                      Cselényi György

  

Ha a zsíros kenyér nem felel meg, akkor takarodjanak!

Egy dühös magyar ismerős líbiai emlékei 

és itthoni tapasztalatai

Ismerősöm ki van akadva! Felidegesítette a hazánkba betolakodó menekültek jelentős részének magatartása. Leginkább az dühítette fel, hogy sokan a számukra adott legjobb minőségű és legdrágább élelmiszereket is a kukákba dobálják, mert azokat esetleg nem az ő vallási előírásaik szerinti alapanyagokból és eljárással készítették.

A szóban forgó férfi korábban egy magyar vállalat dolgozójaként jó ideig Líbiában tevékenykedett. Azt mondja, az ott-tartózkodásukkor próbáltak egy kis sört, bort, vagy pálinkát magukkal vinni, s azokból munka után mértékkel fogyasztani. Ha a líbiai ellenőrző szervek megtalálták náluk az alkoholos italokat, akkor elvették és kiborogatták. Ő és valamennyi kollégája tudta, hogy az iszlám tiltja a szeszes italok fogyasztását. Az alkoholt még ételhez hozzáadva se fogadják el.

Beszélgetőpartnerem elmondta, hogy a magyar dolgozók mindezt zokszó nélkül tudomásul vették, holott ők nem menekültként, meg senki által nem hívott betolakodóként voltak jelen Líbiában, hanem egy magyar cég Líbiát építő, szépítő, gazdagító alkalmazottaiként. De mégis, mint kis a nyulak meghúzták magukat, mert tisztában voltak vele, hogy egy Magyarországtól távoli észak-afrikai országban tartózkodnak, s igyekeztek az ottani szokásokhoz, törvényekhez alkalmazkodni, nehogy szó érje a ház elejét, kihúzzák a gyufát, vagy panasz legyen rájuk.  

Ismerősömet megdöbbenti, hogy a hazánkat lassan megszálló muzulmánok körében nemhogy az alkalmazkodás, de a tapintat és az illem apró jeleit se véli felfedezni. Pofátlanul hangoskodnak, követelőznek, verekednek, szemetelnek, fenyegetőznek, megszállnak... Ő maximálisan zsíros kenyeret adna nekik, s ha az nem tetszik, akkor takarodjanak haza, s egyék otthon azt, ami megfelel számukra. Zsíros kenyérrel is maximum egy hétig látná el őket, s utána utat mutatna mindnyájuknak

Nem érti, hogy Európa különböző országai miért tanácstalanok teljesen a területükre illegálisan behatolt emberek tömegével kapcsolatosan.

Szerinte már az e földrészre való illegális érkezésüket is meg kellene akadályozni, a már itt lévőket pedig rövid idő alatt hazatoloncolni. Ha pedig ez nem lehetséges, akkor Európán kívüli menekült táborokba szállítani. Ami jelenleg itt zajlik, az nemcsak érthetetlen, hanem tarthatatlan is.

                        Cselényi György

  

Mindez nem lehet a véletlen műve...!

Ami Európában a menekültekkel kapcsolatban zajlik, az nem lehet a véletlen műve. Nem létezik, hogy a földrész vezető politikusai ne látnák a helyzetet, s ne tudnák, hogy az belátható időn belül hová fog vezetni.

Korábban már több FACEBOOK-hozzászólásomban felvetettem, hogy a NATO-nak ilyenkor, amikor Európát lényegében inváziószerűen megtámadják, nincs, vagy nem lehet feladata? Dehogynem! Csak várnak!

Úgy vélem, bár lehet, tévedek, hogy az Európai Egyesült Államokat a menekültekkel összefüggő fellépés örvén akarják létrehozni, sőt kikényszeríteni. Az ezen munkálkodók látják ugyanis, hogy ez sima tárgyalásokkal, egyezkedésekkel nem megy! Megvárják, hogy odáig érlelődjön, forrjon, fajuljon a szituáció, hogy több ország népe követelje a NATO, vagy valamiféle közös európai hadsereg fellépését, intézkedését.

S ekkor néhány nagy ember azt mondja, hogy rendben, de ez csak úgy lehetséges, ha az EU-n belül megszűnnek a nemzetállamok, s valóban közösen számoljuk fel a jelenleg szinte megoldhatatlannak tűnő problémát. A németek és a franciák mindenkinek meg akarják mondani, mi, hogyan legyen, mások pedig kussoljanak, akár tetszik nekik, akár nem... A már itt lévő menekültek maradnak, sőt még több érkezik, s majd esetleg szelektálunk közülük, kik kellenek nekünk, s kik nem.

Meglátjuk, ha van ilyen ravasz terv, akkor sikerül-e megvalósítani. Mindenesetre az emberek FACEBOOK- és egyéb reagálásaiból arra a következtetésre jutottam, hogy egyre többen látják, vélik felfedezni Oroszországban és személy szerint Putyinban a megoldás kulcsát. Az ő személyében látnak kellő erőt, határozottságot, eltökéltséget és garanciát az Európát sújtó, kínzó gondok megszüntetésére, vagy jelentős mérséklésére. 

Azt is mondhatnám, Európa a jelenlegi tehetetlenségével, szerencsétlenkedésével talán óhatatlanul és akaratlanul is Oroszország, továbbá Putyin malmára hajtja a vizet. Mindehhez még annyit teszek hozzá, hogy nem a görög és más országok gazdasági válsága, hanem a menekültáradat sodorhatja, ráadásul gyors ütemben a csőd, a megszűnés és a feloszlás irányába az Európai Uniót.

                Cselényi György

Becsületes város

Délután volt. A hosszú hajú, magas, vékony, csinos, szép arcú lány biciklivel ment a randevúra. A fiatalember autóval érkezett.

A lány az értékes kerékpárját a városközponti tér egyik padjához lakatolta, s beszállt a fiú gépkocsijába. Izgalmában későn jutott eszébe, hogy a biciklijéért csak órák múlva tud visszamenni. Értesíteni kellett volna az édesanyját, hogy a bringát valaki vigye haza. A fiú minden bizonnyal tolerálta volna a kellemetlen helyzetet, de a lány nem szólt róla, mert nem akarta elrontani a találkozás varázsát, hangulatát.

Sőt hiába értesítette volna a szüleit, a biciklit padhoz rögzítő szerkezet kulcsa nála, a lánynál van, ezért a kerékpárt senki se tudta volna „simán” hazavinni. A rögzítő eszköz vezetékét elvágni macerás, kárt okoz, sőt valaki lopáskísérletként értékelné (jogosan), s még értesítheti rendőrséget, s mindenki számára kellemetlen szituáció alakulhatna ki.

Nem volt mit tenni, mint a biciklit 5-6 órahosszat a padhoz kötötten magára hagyni, s ezzel megkockáztatni az ellopását.

A lány apja este tért haza, s otthon a felesége elmesélte neki a történetet. A papa elindult a térre, megnézni, vajon ott van-e még a lánya értékes „drótkecskéje”? Út közben már barátkozott a gondolattal, hogy a kerékpárnak hűlt helyét találja, s készült megemészteni a „hát, így jártunk” – sztoriját. De igen jó érzéssel töltötte el a szívét-lelkét, mert a biciklire érintetlenül talált rá. Még a rászerelt lámpák közül se loptak el egyet se.

A fiatalember késő este a parki padhoz kísérte a „cinga” tulajdonosát, s előkerült a biciklirögítő szerkezet kulcsa is. Mindenki boldog volt.

Az apa szíve különösen repesett az örömtől, s el is dicsekedett vele a lánya messziről érkezett udvarlójának, hogy hálát ad az Istennek, hogy egy ilyen becsületes lakosságú városban élhet.

A fiatalember is elismerően nyugtázta a tapasztaltakat, s pici irigységgel mondta, hogy az ő dunántúli lakhelyén ezt nem lehetett volna kár elszenvedése nélkül megúszni, vagyis a biciklit valaki minden bizonnyal eltulajdonította volna.

A család reménykedik benne, hátha egyszer e fiatalember is e becsületes város lakója lesz.

A történetet egyik ismerőse telefonon történő elmondás alapján lejegyezte:

                      Cselényi György  

Többen érdeklődtek szóban forgó becsületes város neve iránt. Nincs miért titkolni, ezért megnevezzük: NYÍREGYHÁZA

Elátkozott táska

Nőismerősöm az édesapjának 14 ezer forintért márkás (Adidas feliratú), vállra akasztható táskát vásárolt. A bácsi boldogan elindult vele egy nagy áruházba, hogy abban hazavigye a beszerzett cuccot.

Miközben a pénztártól távozóban volt, valami furcsa hangot hallott, de a tumultusban, üzleti ricsajban nem foglalkozott vele, miért is tette volna, hiszen semmi köze hozzá, s egyébként se csinálhat ellene semmit.  

Elállt a lélegzete, amikor marcona, ruhásszekrény hátú biztonsági örök állták útját. Felszólították a táskája kiürítésére, ugyanis a „lopásjelző készülék” működésbe lépett.

Az idős férfi eleget tett a felszólításnak, de az őrök nagyon meglepődtek, amikor az illetőnek sem a táskájából, sem a zsebéből nem kerül elő olyan holmi, ami a blokkján nem szerepelt, s amiért nem fizetett. A bácsi kinézete, megjelenése egyébként se utalt arra, hogy életében valaha is megkísérelt volna bármihez törvénytelenül hozzájutni.

A biztonságiak igencsak zavarba jöttek, elnézést kértek. Mindnyájan tanácstalanok volt a történtek okát illetően. Egyikük az elektromos berendezések kánikulai meghülyülésével próbálta élét venni a kellemetlen esetnek. 

A táska gazdájával hasonló történt egy ABC-ben is.

Arra lehet gyanakodni, hogy a táskában valaki, valahol valahogyan elrejtett, vagy benne felejthetett egy mikrocsipet, amelyet érzékelvén a boltok biztonsági berendezései bejeleznek.

A szegény ember azt mondta a lányának, ő ezzel az elátkozott táskával többé nem megy sehová, s kihajítja. Ezt fontolgatja lánya, az ajándékozó is, mivel a megvásárlását igazoló blokkot nem tartotta meg, s úgy érzi, az üzletben annak hiányában hiába reklamálna. Én arra biztattam, próbálja meg, hátha megszánják.

Most mondják meg, az egyszerű, szerencsétlen embert ne üsse meg a guta?

                           Cselényi György

Utóirat! Megszünt az átok!

Húrrá, happy end!

E fehér csíkocska okozta a sok kellemetlenséget! 

A táskát az édesapjának ajándékba vevő hölgy örömmel értesített arról, hogy szívós, kitartó felderítő- és kutatómunkája eredményre vezetett. 2015. augusztus 19-én kora hajnalban a táskában megtalálta a csipogót, s eltávolította onnan. (Elküldte a lopásgátló fényképét is számomra!) Azt a táskát értékesítő eladónak kellett volna kivennie onnan, de vagy elfelejtette, vagy nem volt tisztában e teendőjével.

Így a nő papája immár nyugodtan és boldogan használhatja a táskát, anélkül, hogy bármelyik boltban tolvajnak néznék. 
                                                                          (cselényi)

     

Az Isten és a mobil telefon

Álltam egy főútvonal megyeszékhelyi, családi házakkal övezett kivezető szakaszánál. Zebra a közelben sem volt. Balról autók sora közeledett, s mivel este 8 óra volt, a lámpáik világítottak.

Mellettem állt két fiatal cigány asszony. Egyikük a kezeit egy régi, minden bizonnyal már sok gyereket kiszolgált gyerekkocsi fogantyúján tartotta. Mindkettejük szájából az imént meggyújtott cigaretta lógott.

Kitört belőlük a romák sajátossága, a sietség, akkor is, amikor nincs értelme, sőt veszélyes is. (Gyakran látjuk, a zömük a hivatalban, boltban, stb. se szeret sorban állni.)

Elhatározták, nem várnak egy fél percet se, s átszaladnak az úton az autók odaérkezése előtt. A sprintelésük sikeres volt, de mögöttük egy csattanás hallatszott. Egy kisméretű fekete mobil telefon az aszfalton landolt. Mivel az autók már féktávolságon belül voltak, tehetetlenek éreztük magunkat. Hiába intenénk nekik, miért állnának meg, a vezetőülésből a szélvédőn át nézve semmi nem veszélyezteti sem a volán mögött ülőt, sem a járgányt. Lélegzetvisszafojtva figyeltük, mi történik, vagyis fennállt a veszélye a telefon „kivasalásának”, ripityára törésének.

De talán a jó Isten közbeszólt, mert a készülék megmenekült. Szerencsére nem az autók kerekeinek nyomvonalába esett. Így sértetlenül megúszta gazdája kockázatos sietségét.

-         – Anyu megölt volna érte – jegyezte meg az egyik nő a társának örömteli hangon, majd mindketten boldogan folytatták útjukat.  

              Cselényi György  

Schiffer András, az LMP társelnöke okos és rafinált ember, de...

Schiffer András, az LMP társelnöke okos és rafinált ember. Felsőtárkányban a Kövér Lászlóval megtartott pódiumbeszélgetésen és hétfőn reggel a Kossuth Rádióban is kifejtette, hogy Magyarország jó makrogazdasági mutatói zömében a multinacionális cégek tevékenységének köszönhetők.  

Ez igaz, de azt a Fideszen és a kormányon számon kérni, hogy hazánkban néhány év alatt nem sikerült jelentős, a német, a japán, meg az amerikai iparral versenyképes hazai termelőbázist teremteni, enyhén szólva irreális, azt is mondhatnám lehetetlen, megvalósíthatatlan volt.

Szerintem a tendencia jó, s ezt kell nézni. Komoly erőfeszítések történtek az energiaszolgáltató szektor magyar kézbe vételére. Immár a bankok körülbelül fele magyar tulajdonban van. Megkezdődött a megfelelő produktumra képes hazai kis- és középvállalkozások anyagi és erkölcsi támogatása. Nyugaton, Keleten meg mindenütt intenzív piacszerzési munka kezdődött, amelynek mutatkoznak kezdeti eredményei. Van gazdasági program, illetve tisztázottak azok a kitörési pontok, amelyekben (pl. mezőgazdaság, egészségügy és a gyógyszeripar, élelmiszer-feldolgozás, turizmus, stb.) Magyarországnak világszinten is számottevő eredmények elérésére komoly esélye van.

Tehát számos tekintetben jó, s biztató dolgok történtek és történnek. De az elképzelések, tervek valóra váltását sok minden késlelteti, akadályozza, így az Oroszország elleni embargó és több más nem, vagy nem csak rajtunk múló és káros intézkedés.

Azt mondom, a kormánynak időre és türelemre van szüksége, s tekintettel a korábbi, sok tekintetben nem túl szerencsés évtizedekre, sőt évszázadokra, nem várható el, hogy néhány év alatt kánaán alakuljon ki nálunk. Efféle elvárást a Fideszen és a kabineten számon kérni még akkor se  sportszerű, ha figyelembe veszem, hogy egy ellenzéki pártnak mi más lenne a dolga, mint a hatalmon lévőket bírálni. De ezen sem kell csodálkozni, mert az minden országban a kormány és az ellenzék klasszikus szereposztásának felel meg. S miért lenne ez nálunk másképpen?

Pedig lehetne...?

                     Cselényi György    

A pennys pontok és a koldulás

Sorban állok a megyeszékhely egyik Penny üzletének pénztáránál. A kosaramban kedvenc korpás kenyereim, ásványvizes flakonjaim és a kánikula kínzó hatását csökkentendő, egy doboz csokoládé jégkrém. Az előttem álló szőke lófarkas, szép arcú, csinos combú, rövid farmernadrágos nő hozzám lépett.

– Elnézést uram – mondta. (Majd elolvadtam a büszkeségtől, mert személyemet elég régen nézték úrnak.) – Gyűjti ön a pontokat – tette hozzá?

– Nem gyűjtöm én, kedves – válaszoltam, nem ragasztgatok semmit sehová, s nem érdekel semmilyen ajándéktárgy.

–       Lehet, koldulásnak tűnik, de nekem adná az ön által vásárolt áruk után járó pontjait?

Rápillantott a kosaram tartalmára, s rögtön megállapította, hogy a jégkrémért több pont is jár.

– Nagyon szívesen önnek adom, de azt sem tudom, az automatikusan jár-e, vagy kérni kell-e.

– Jár, s adják – közölte a hölgy.

Ezzel megköttetett az alku. Araszoltunk a pénztár felé. A nő és a magas, vékony, bajuszos férje készségesen rendelkezésemre bocsátották a szállítószalagon a különböző vevők áruinak elválasztására szolgáló piros műanyag tárgyat. Segítettek a cuccom pultra rakásában is.

A kasszánál kis bonyodalom támadt, mert az egyik vevő reklamálta, hogy az üdítőitaljainak ára kétszer lett beütve.

A vevők türelmesek voltak, annál is inkább, mivel szombat délután volt, s nem siettünk.

Jött a főnöknő, s kiderült, talán az volt a gond, hogy a pénztáros a több flakont egymáshoz rögzítő fóliát olyan mozdulattal tette odébb, hogy a kódleolvasó egy másik flakonról is érzékelte a fekete és fehér vonalakat, s ezzel együtt a készülék nem csak egyszer számolta a pénzt.

Semmi gond, a vezető megmutatta a kezdő pénztárosnak, máskor hogyan csinálja, meg azt is, mit kell a géppel művelnie a Pennynek nem járó pénz visszaadásához.

Rendben, türelmesen vártunk, mert tudomásul vettük, minden munkába bele kell jönni, s hiába a tanfolyam és a sikeres vizsga, éles helyzetben, spanolt idegállapotban nem sikerül minden úgy, ahogyan szerettük volna.

A pontjaimat elkérő házaspár ért a pénztárhoz. Folytatódott az ügymenet akadozása. A férfi által átadott bankkártya csődöt mondott.

– Visszautasította – közölte a pénztáros. Mivel nem volt biztos benne, mindent jól csinált-e, a műveletet megismételtette a mögötte, a másik kasszánál ülő kolléganőjével. A kártyát a rendszer az ő közreműködése ellenére is visszautasította.

– Nem probléma – mondta a bajuszos férfi, hozok egy másik kártyát, majd kiment az autójához.

– Nem a miénk ez a nap – jegyezte meg a felesége nekem.

– Nem probléma, szombat van, s ráérünk – nyugtatgattam.

A férje nem bankkártyával, hanem egy húszezer forintos bankjeggyel tért vissza. Megtörtént a fizetés, s odébb gurították fémkosarukat.

Egyszer csak valami "éteri" hang hallatszott a feketeruhás biztonsági őr felől. Lehet, valamelyik Penny-alkalmazott az irodában valami monitort figyelvén az őrt intézkedésre szólíthatta föl. Az egyenruhás és a bajuszos férfi között valamiféle vita támadt. Olyasmit vettem ki a szavakból, hogy itt nem szabad koldulni, mert amit maguk, mármint a házaspár csinál, az koldulásnak minősül, ami az üzletben tilos. Más a helyzet akkor, ha a vevő felajánlja a neki járó pontokat az őt követő vásárlónak. De kérni nem szabad. S önöknél nem ez az első eset!

Jött a bajszi, az őrnek bebizonyítani, hogy tényleg felajánlottam-e a pontjaimat. 

- Igen, valóban felajánlottam - közöltem. 

A bajuszos és az őr percekig vitatkozott.

Közben én is fizettem, s a pénztárosnőtől megkaptam a visszajáró pénzt és valami bélyegszerűséget. Azt az utcán átadtam a házaspárnak. Az őr és a bajuszos férfi között a kinti rekkenő hőségben is folytatódott a szóváltás.

Az asszony udvariasan segített a szatyromba rakni cuccaimat, pedig a „bélyeget” szívesen és jószívvel bocsátottam rendelkezésükre. Nem vártam érte sem hálálkodást, se ellenszolgáltatást. Tökéletesen elég volt az, hogy a hölgy kedvesen kérte.

Az őr méltatlankodott, hogy a bajuszos miért piszkálja az egyenruhás nyakában lévő szalagot. A bajszi, megjegyezte, akkor miért van ott? Nem azért, hogy ön fogdossa – válaszolta az őr.

Ezután a bajszi, jó pontszámolóként a blokkom alapján kiderítette, hogy több „bélyeg” járt volna nekem. Visszament a számokkal teli papírdarabbal, de a pénztáros nem volt hajlandó pótolni a hiányt.  S tőlem se várták, hogy reklamáljak.

Végül az ügy elcsendesült. A házaspár köszönetnyilvánítások után távozott mellőlem, s a biztonsági őr is visszament állomáshelyére. A délutáni izzasztó kánikulában jómagam is elindultam szatyraimmal hazafelé.

Nem tudom, kinek, miben és mennyiben volt igaza. Szépen kértek tőlem valamit, amit szívesen teljesítettem. Az ebből származó bonyodalomért nem éreztem magam bűnösnek. Igaz, az őr velem nem is foglalkozott.

Mindebből mi a tanulság?

Semmi!

(Talán csak az, hogy váratlanul, meg véletlenül is bármikor kerülhetünk kellemetlen szituációba.)   

   

   Cselényi György