Nem akarom...!

Egyik nap délután szülővárosom ipari parkjából busszal utaztam hazafelé. A sok fáradt arcú, félig bóbiskoló honfitársam között két fekete arcú idegen fiatalemberen akad meg a szemem.

Ültek, hallgattak, nézelődtek. Néha számomra érthetetlen nyelven szóltak egymáshoz. Úgy láttam, ők is a többi utashoz hasonló, békés természetű melósok. Bizonyosan nem illegálisan, hanem törvényesen tartózkodnak Magyarországon és ugyanúgy dolgoznak, mint mi, magyarok.  

Az egyikkel összeakadt tekintetem. Mélyen, szinte szuggerálóan nézett szemembe. Talán meg akarta tudni, mi gondolok róla. 

Zavarba jöttem, s elkaptam tekintetemet személyéről. Inkább a robogó buszból az útszéli házakat, cégtáblákat, kerítéseket nézegettem.

Féltem, hogy kiolvassa szememből, leolvassa ábrázatomról azt, hogyha, mintaemberek, békés, szorgalmas, úgymond ártalmatlan, személyek vagytok is, nem akarom tömeges érkezéseteket, itt-tartózkodásotokat!

Lelkiismeret-furdalásom támadt. Némán és magamban bocsánatot kértem tőlük és azt, hogy Isten részesítse irgalmában mindnyájunkat!  

Cselényi György