Menjenek a pi....ba!

Tavaly novemberben néhány napig a jobb fülemben hol enyhe, hol kicsit erősebb zúgást hallottam, (amely hála Istennek, ahogyan jött, úgy magától el is múlt).

Mivel a családtagjaim, meg az ismerősök ijesztgettek, hogy sürgősen forduljak orvoshoz, mert komoly probléma is lehet a háttérben, rávettem magam a fülészetre való elmenetelre. Gondoltam, mivel 45 éve hónapról hónapra fizetem a TB-t, ennyi jár nekem! 

A jelentkezésemtől számítva olyan két hétre kaptam időpontot. A rendelőben a doktornő belenézett a fülembe, majd elvégezték az ilyenkor szokásos műveletet: valami vizes oldatot bele priccoltak mindkét fülembe. Az után javasolták, hogy menjek a neurológiára, meg hallásvizsgálatra.

A neurológiai vizsgálatra körülbelül egy hónappal későbbre kaptam időpontot. A vizsgálat lezajlott, minden oké, negatív. Következett a hallásvizsgálat, amelyre szintén kb. egy hónap volt a várakozási idő.

Itt tapasztaltam olyan dolgokat, amelyek e sorok megírására késztettek. A rendelés az ajtón olvasható kiírás szerint fél 8 kor kezdődött volna, de fél kilenckor még a fehérruhás emberek jöttek-mentek, ki az ételes edénykéjével, ki a szatyrával, vagy üres kézzel. Lehet már készültek az ebédhez. De sebaj, érhető, üres hassal a himnuszt se jó énekelni.

Megkezdődött a rendelés. Mindenütt az időponttal vannak megőrülve. Akitől tudtak, az előjegyzés híján gyorsan megszabadultak, vagyis gyorsan elküldték őket. De természetesen jöttek, érkeztek a protekciósok: „szia, szia, puszi, puszi”... Nekik nem volt szükségük semmilyen időpontra. Egye fene, az emberi kapcsolatokat, barátságokat, vagy rangos emberek ajánlását, kérését nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ezt az egyszerű, úgymond mezei páciensnek tudomásul kell vennie. Azt tettük!

Végre nyílik az ajtó és hallom becses nevem. Irány nagy örömmel befelé. Köszönök tisztességgel, hallhatóan. Mindkét középkorú, fehérruhás, valami írnok féle, meg a hallásvizsgáló készüléket kezelő, mélyen hallgat. Ezt annak tudtam be, hogy azt hiszik, teljesen süket emberhez van szerencséjük, s ha köszönnének, akkor se hallanám, tehát teljesen mindegy.

Jó. Egyszer csak az íróasztalnál ülő nő rám ordított, hogy a dzsekim és a táskám akasszam a fogasra. (Ezt a hangot és a stílust körülbelül a börtönben tudom elképzelni. Ott még szerencsére nem jártam, de lehet, aki esetében nem muszáj, ott is mellőzik, az ilyen hangon történő felszólítást.)

Ezt is annak tudtam be, hogy süketekhez vannak szokva, s azért kiabált, hogy amíg meghallom, meg eljut a tudatomig, hogy mit mondott, ne kelljen hatszor elismételni.

A szép, korszerű hangszigetelt fülkében a fejemen a fejhallgatóval mindig mondtam, hogy hallom, amikor tényleg hallottam az enyhe zúgást.

Jó, amikor ezen túl jutottunk, a kezembe nyomtak egy papírt, amelyen egy-egy táblázatban, grafikonon a jobb és a bal fülem hallásgörbéje volt tollal feltüntetve. Közölték, menjek a 8-as szobába.

Felvettem dzsekimet, vállamra akasztottam táskámat, s elindultam az ajtó felé. Ezúttal is tisztességesen köszöntem, de a reagálás olyan volt, mintha a szekrénynek köszöntem volna.

Néhány óra múlva bejutottam a 8-as szobába, ahol egy vörös, göndörített hajú gépelő hölgy szinte felelősségre vont, hogy nem kértem időpontot. Ekkor már egy kicsit kezdtem bepöccenni. Közöltem, az innen néhány méterre lévő helyiségből küldtek ide, s egy szó se volt időpontkérésről. Hozzátettem, hála Istennek eddigi életem során nagyon kevésszer jártam orvosnál, legutoljára évtizedekkel ezelőtt, amikor az időpontkérés még ismeretlen fogalom volt. De ha ön boldog lesz tőle, akkor jövök két hónap múlva.

Ekkorra a nő talán kissé megsajnált és elnézőbb lett. Az orvos közölte, nagyon enyhe problémát lát, forduljak a háziorvoshoz, aki valószínűleg felír valami keringésjavítót.

Előzőleg, amíg kint várakoztam, beszélgettem egy jól szituált nőbeteggel. Elmondta, hogy nemrégen egy sebész főorvos tudatta vele, hogy a soron lévő műtét során mit tud csinálni a lábával, s a beavatkozástól milyen javulás várható. Egyszer csak az asszisztens rákiabált, ne beszéljen már olyan sokat, mert a folyóson sokan várakoznak. Az orvos elvörösödött, szemei tágra nyíltak, homlokát összeráncolta, nagy levegőt vett és hallgatott.

xxxxx

Az asszisztensek és ápolónők nagy részének modorától, viselkedésétől megáll az emberben az ütő. Nem tudni, mit képzelnek magukról. Nem tudják magukat hová helyezni. Talán azt hiszik, mivel szinte vakító fehér nadrágban jönnek-mennek, a páciensek, a betegek, sőt az orvosok is alattvalóik, akinek lehet, sőt kell parancsolgatni, lehet ugráltatni, cseszegetni, kioktatni őket.

Nemrégen többször és jelentősen emelték fizetésüket, mégis a nagy részük állandóan panaszkodik, meg fenyegetőzik a külföldre távozásával. Jómagam kínomban azt mondtam, menjenek a pi.....ba, úgy sem megyünk túl sokra velük. 

Mindent összevetve: az egészségügyi intézményekben a tárgyi körülmények, a műszerezettség, a felszereltség sokat javult, de a személyzet sok helyütt ugyanolyan bunkó, sőt még nagyobb bunkó, mint régen volt.  

Cselényi György