Lakásom utcára néző szobája ablakainak párkányát galambpár
vette birtokba. Nem vadgalambok, azaz balkáni gerlék, hanem „hazaiak”,
postagalamb formájúak. Pedig nem adtam ki nekik albérletbe. Sőt, meg se
kérdezték, mit szólok a velük való társbérlethez. Csak úgy, ukmukfukk,
elfoglalták!
Érdekes, hogy ezeknek nem kell fa, nem kell fészek. Egyszerűen
összehúzzák magukat és ott éjszakáznak. Napközben jönnek-mennek, röpködnek, szálldogálnak,
megpihennek, majd megint elszállnak, visszaérkeznek, s csodálják a lenti 4
sávos út forgalmát. Nem tudom, mi szépet és szórakoztatót látnak, találnak
benne, de valamit bizonyosan, ha az ablakpárkányomról az ég szerelmére se
tágítanak. Lehet a lakás belsejéből kiszökő némi meleg, vagy a macskaveszély-nélküliség bírja őket maradásra?
Rejtély!
Bánná a fene ottlétüket, ha korán reggel, amikor még az igazak álmát aludnám, nem kezdenének el turbékolni, gyalogolni, sőt táncikálni.
Mindeközben a körmükkel kapargatják a párkány bádoglemez burkolatát. Mi több,
amikor a szokásosnál kicsit nagyobb sebességgel érkeznek haza, s a szárnyuk
talán nem elegendő a fékezéshez, ezért ahhoz a körmüket is használják, s akkor egy-egy
másodpercig is tartó folyamatos körömcsúsztatással csikorgatják a bádoglemezt. A
szerelmeskedéshez készülődésüknek, fészkelődésüknek pedig egyenesen kínos hallgatni
a körömhangját.
Mindezt már válóoknak tekintem. Van, amikor csak az egyik galamb tartózkodik
ott, mert lehet, vagy a férfinek, vagy a nőnek van valakije, s időnként
kiruccan, talán megcsalja társát.
A minap elhatároztam, megválok tőlük, felmondok nekik.
Tudtukra adom, hogy költözzenek el, keressenek más szállást, ha úgy tetszik, szemeljék
ki erre más ablakát. Döntésemben közrejátszott az is, hogy a redőny felhúzása után
láttam, hogy ablakaim párkányát nemcsak szállás céljára használják, hanem oly
annyira belakták, sajátjuknak érzik, hogy WC-zni se mennek máshová. Párkányomra
már egy-egy ökölnyi galambtárgyát produkáltak. Gondoltam, egy spaklival akcióba
lépek, de attól a földszinten lévő üzletek tulajdonosai, vásárlói, meg a
járókelők se lennének boldogok.
Nincs mit szépíteni a dolgot, elegem lett belőlük! Meg akarok
szabadulni tőlük. Ma reggel, amikor a bádogkapircolással tudtomra adták
ébredésüket, feljebb húztam a redőnyt. Ettől elröppentek, de nem sok időre. A
jelenetet 2-szer, háromszor megismételtük. Utána a redőnyt csak 8-10 cm-re
húztam fel, s készenlétbe helyeztem a padlófelmosó rúdját. Amikor valamelyik
galamb megérkezett, az ablaküveghez koccantottam a rúd végét. Először nem
hitte, jól hallja-e a lakóhelyén bekövetkező változást, új hangot, ezért nem
vett róla tudomást. De mihelyt meggyőződött róla, hogy igen, belülről jön nemtetszés
jelzése, elrepült.
Délelőtt nem voltam otthon. Mihelyt hazatértem, az egyik
barátom a párkányról megint békésen nézegette az utca forgalmát és türelmesen hallgatta
az autók és a buszok zaját.
Már gondoltam rá, hogy kitalálok és bevetek valami műszaki
megoldást, amellyel meggátolom a galambjaim szállásfoglalását, vagy
kellemetlenné teszem ottlakásukat. De kicsit megsajnáltam őket. Arra gondoltam,
mi lenne velem, hogyan esne nekem, ha jönnék haza, s valaki hirtelen és
váratlanul tudtomra adná, hogy innen aztán le is út, fel is út, komám.
Itt tartok most! A galambjaimnak fel is mondanék, meg tűrnék
is. Felőlem ellehetnének a párkányon, ha lábujjhegyen tudnának közlekedni, vagy
levágatnák körmeiket.
Még egy kis türelmi idő mellett határoztam. Remélem, a tavasz
beköszöntével, a zöldellő fák és a virágba boruló parkok hátha elcsábítják őket
onnan, s önszántukból keresnek és találnak új, számukra jobban megfelelő
otthont, lakást. Ott akár utódot is nevelhetnének, mert a fészek nélküli
bádogpárkány erre már igazán alkalmatlan.
Cselényi György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése