Lakásfoglalók

Lakásom utcára néző szobája ablakainak párkányát galambpár vette birtokba. Nem vadgalambok, azaz balkáni gerlék, hanem „hazaiak”, postagalamb formájúak. Pedig nem adtam ki nekik albérletbe. Sőt, meg se kérdezték, mit szólok a velük való társbérlethez. Csak úgy, ukmukfukk, elfoglalták!

Érdekes, hogy ezeknek nem kell fa, nem kell fészek. Egyszerűen összehúzzák magukat és ott éjszakáznak. Napközben jönnek-mennek, röpködnek, szálldogálnak, megpihennek, majd megint elszállnak, visszaérkeznek, s csodálják a lenti 4 sávos út forgalmát. Nem tudom, mi szépet és szórakoztatót látnak, találnak benne, de valamit bizonyosan, ha az ablakpárkányomról az ég szerelmére se tágítanak. Lehet a lakás belsejéből kiszökő némi meleg, vagy a macskaveszély-nélküliség bírja őket maradásra? Rejtély!

Bánná a fene ottlétüket, ha korán reggel, amikor még az igazak álmát aludnám, nem kezdenének el turbékolni, gyalogolni, sőt táncikálni. Mindeközben a körmükkel kapargatják a párkány bádoglemez burkolatát. Mi több, amikor a szokásosnál kicsit nagyobb sebességgel érkeznek haza, s a szárnyuk talán nem elegendő a fékezéshez, ezért ahhoz a körmüket is használják, s akkor egy-egy másodpercig is tartó folyamatos körömcsúsztatással csikorgatják a bádoglemezt. A szerelmeskedéshez készülődésüknek, fészkelődésüknek pedig egyenesen kínos hallgatni a körömhangját.

Mindezt már válóoknak tekintem. Van, amikor csak az egyik galamb tartózkodik ott, mert lehet, vagy a férfinek, vagy a nőnek van valakije, s időnként kiruccan, talán megcsalja társát.

A minap elhatároztam, megválok tőlük, felmondok nekik. Tudtukra adom, hogy költözzenek el, keressenek más szállást, ha úgy tetszik, szemeljék ki erre más ablakát. Döntésemben közrejátszott az is, hogy a redőny felhúzása után láttam, hogy ablakaim párkányát nemcsak szállás céljára használják, hanem oly annyira belakták, sajátjuknak érzik, hogy WC-zni se mennek máshová. Párkányomra már egy-egy ökölnyi galambtárgyát produkáltak. Gondoltam, egy spaklival akcióba lépek, de attól a földszinten lévő üzletek tulajdonosai, vásárlói, meg a járókelők se lennének boldogok.

Nincs mit szépíteni a dolgot, elegem lett belőlük! Meg akarok szabadulni tőlük. Ma reggel, amikor a bádogkapircolással tudtomra adták ébredésüket, feljebb húztam a redőnyt. Ettől elröppentek, de nem sok időre. A jelenetet 2-szer, háromszor megismételtük. Utána a redőnyt csak 8-10 cm-re húztam fel, s készenlétbe helyeztem a padlófelmosó rúdját. Amikor valamelyik galamb megérkezett, az ablaküveghez koccantottam a rúd végét. Először nem hitte, jól hallja-e a lakóhelyén bekövetkező változást, új hangot, ezért nem vett róla tudomást. De mihelyt meggyőződött róla, hogy igen, belülről jön nemtetszés jelzése, elrepült.

Délelőtt nem voltam otthon. Mihelyt hazatértem, az egyik barátom a párkányról megint békésen nézegette az utca forgalmát és türelmesen hallgatta az autók és a buszok zaját.

Már gondoltam rá, hogy kitalálok és bevetek valami műszaki megoldást, amellyel meggátolom a galambjaim szállásfoglalását, vagy kellemetlenné teszem ottlakásukat. De kicsit megsajnáltam őket. Arra gondoltam, mi lenne velem, hogyan esne nekem, ha jönnék haza, s valaki hirtelen és váratlanul tudtomra adná, hogy innen aztán le is út, fel is út, komám.

Itt tartok most! A galambjaimnak fel is mondanék, meg tűrnék is. Felőlem ellehetnének a párkányon, ha lábujjhegyen tudnának közlekedni, vagy levágatnák körmeiket.

Még egy kis türelmi idő mellett határoztam. Remélem, a tavasz beköszöntével, a zöldellő fák és a virágba boruló parkok hátha elcsábítják őket onnan, s önszántukból keresnek és találnak új, számukra jobban megfelelő otthont, lakást. Ott akár utódot is nevelhetnének, mert a fészek nélküli bádogpárkány erre már igazán alkalmatlan.

                                             Cselényi György   

  

Védjük meg a FACEBOOK-ot!

Úgy látom – a tévedés lehetőségét és jogát fenntartva –, hogy a nemzetközi élet, sőt a világpolitika több jelentős személyisége és politikai ereje megijedt a közösségi médiától, például a FACEBOOK-tól, a Twittertől, stb. 

Azt mondják, e helyeken rengeteg ellenőrizetlen és álhír jelenik meg, amelyek ártanak az emberek nagy részének. Azt hiszik, a közösségi média miatt nem nyertek választást, meg nem értek célt. Ezért lényegében fenyegetik, s korlátozni akarják a közösségi portálok működését. És ne próbáljunk mindent a terrorizmus ellen harc álcája mögé bujtatni.  

Ha kicsit tovább gondolom a dolgot, arra a megállapításra jutok, hogy az a törekvésük, hogy csak az legyen hír, amiből ők akarnak azt csinálni, s mindenki úgy értsen, fogjon fel mindent, ahogyan ők akarják a fülünkbe és a szánkba rágni.  

Szerintem a népeknek ezt nem lenne szabad elfogadniuk!

Rendben, mi egyszerű ”mezei” internetezők nem rendelkezünk stábokkal, szerkesztőségekkel, nem tudunk jelen lenni a különböző eseményeken. Tehát kiinduló pontként azt vagyunk kénytelenek elfogadni, amit a hivatásos médiumok elénk tárnak. De az azokról alkotott véleményünket – a több szem többet lát alapon –  a közösségen, tulajdonképpen családon belül kulturált, civilizált modorban, stílusban miért ne mondhatnánk el? Még akkor is, ha az sok esetben a nagy befolyású politikai és más vezetőknek nem tetszik.

(Az álhírekről, meg az ellenőrizetlen információkról pedig csak annyit, hogy a jó Isten a megmondhatója, hogy mennyi hamis hír, állítás, közlés hangzott és hangzik el a nemzetközi hivatalosság köntösében működő médiában csupán Magyarország migrációs és egyéb törvényeiről és intézkedéseiről. Ez arra vall, hogy gyakran az ő információk hamisak, ellenőrizetlenek és gyanítom, nemegyszer rosszindulatúak, a magyarokkal ellenségesek is. Feltételezem, hogy ez nemcsak Magyarországgal kapcsolatban van így.)

A világban egyre több nagy formátumú közszereplőnek bántja a csőrét, hogy állandóan a nép kontrollja alatt állnak. Jó néhányan a közösségi médiának tulajdonítják, hogy nem kerülhettek hatalomra, pedig nagyon szerettek, volna, s hatalmas pénzösszeget is áldoztak rá. 

Felmerül a kérdés: esetleg nem a nép döntött-e helyesen velük kapcsolatban?

Nyilvánvalóan ellenszenves számukra, hogy sok mindent nem tudnak eltitkolni előlünk, s nem képesek a szemünket és a szánkat bekötni. Mi, a nép meg tudjuk vitatni viselt dolgaikat, dolgainkat és el tudjuk dönteni, hogy amit velünk akarnak művelni, az tetszik-e nekünk, elfogadjuk-e, vagy éppen ellenkezőleg. Nem örülnek annak, hogy nem hülyíthetnek bennünket úgy, ahogyan akarnak.

Továbbra is azt szeretnék, ami régen volt, hogy csak arról és olyan értelemben folyhasson az emberek között diskurzus, amiről és ahogyan ők szeretnék.

Az igazság előbb-utóbb úgy is kiderül, vagy az azt megközelítő kép kialakul. Ezért nem szabad partnernek lenni a közösségi média korlátozásában, ellehetetlenítésében, még akkor se, ha néha ott is fellelhetők durva és lenyesegetendő vadhajtások.   

Szegüljünk ellen annak, hogy a közösségi médiában a mezei internetezők részéről csak olyan dolgok jelenhessenek meg, hogy például, nézzétek, a kismacskám beleült a fotelba, most meg lemászott, meg mennyi fahéjat kevertem a meggyes pitébe.

Ha az igazán fontos témák, dolgok a jövőben a nép részéről nem kaphatnak ott kellő teret, akkor a közösségi média is úgy járhat, mint amikor gyerekkorunkban szalmaszállal szappanbuborékot fújtunk. A szép, színes gömb tetszetősen, sőt gyönyörűen nőtt, de egyszer csak kipukkant és eltűnt.  

                     Cselényi György

Nem akarom...!

Egyik nap délután szülővárosom ipari parkjából busszal utaztam hazafelé. A sok fáradt arcú, félig bóbiskoló honfitársam között két fekete arcú idegen fiatalemberen akad meg a szemem.

Ültek, hallgattak, nézelődtek. Néha számomra érthetetlen nyelven szóltak egymáshoz. Úgy láttam, ők is a többi utashoz hasonló, békés természetű melósok. Bizonyosan nem illegálisan, hanem törvényesen tartózkodnak Magyarországon és ugyanúgy dolgoznak, mint mi, magyarok.  

Az egyikkel összeakadt tekintetem. Mélyen, szinte szuggerálóan nézett szemembe. Talán meg akarta tudni, mi gondolok róla. 

Zavarba jöttem, s elkaptam tekintetemet személyéről. Inkább a robogó buszból az útszéli házakat, cégtáblákat, kerítéseket nézegettem.

Féltem, hogy kiolvassa szememből, leolvassa ábrázatomról azt, hogyha, mintaemberek, békés, szorgalmas, úgymond ártalmatlan, személyek vagytok is, nem akarom tömeges érkezéseteket, itt-tartózkodásotokat!

Lelkiismeret-furdalásom támadt. Némán és magamban bocsánatot kértem tőlük és azt, hogy Isten részesítse irgalmában mindnyájunkat!  

Cselényi György

   

Menjenek a pi....ba!

Tavaly novemberben néhány napig a jobb fülemben hol enyhe, hol kicsit erősebb zúgást hallottam, (amely hála Istennek, ahogyan jött, úgy magától el is múlt).

Mivel a családtagjaim, meg az ismerősök ijesztgettek, hogy sürgősen forduljak orvoshoz, mert komoly probléma is lehet a háttérben, rávettem magam a fülészetre való elmenetelre. Gondoltam, mivel 45 éve hónapról hónapra fizetem a TB-t, ennyi jár nekem! 

A jelentkezésemtől számítva olyan két hétre kaptam időpontot. A rendelőben a doktornő belenézett a fülembe, majd elvégezték az ilyenkor szokásos műveletet: valami vizes oldatot bele priccoltak mindkét fülembe. Az után javasolták, hogy menjek a neurológiára, meg hallásvizsgálatra.

A neurológiai vizsgálatra körülbelül egy hónappal későbbre kaptam időpontot. A vizsgálat lezajlott, minden oké, negatív. Következett a hallásvizsgálat, amelyre szintén kb. egy hónap volt a várakozási idő.

Itt tapasztaltam olyan dolgokat, amelyek e sorok megírására késztettek. A rendelés az ajtón olvasható kiírás szerint fél 8 kor kezdődött volna, de fél kilenckor még a fehérruhás emberek jöttek-mentek, ki az ételes edénykéjével, ki a szatyrával, vagy üres kézzel. Lehet már készültek az ebédhez. De sebaj, érhető, üres hassal a himnuszt se jó énekelni.

Megkezdődött a rendelés. Mindenütt az időponttal vannak megőrülve. Akitől tudtak, az előjegyzés híján gyorsan megszabadultak, vagyis gyorsan elküldték őket. De természetesen jöttek, érkeztek a protekciósok: „szia, szia, puszi, puszi”... Nekik nem volt szükségük semmilyen időpontra. Egye fene, az emberi kapcsolatokat, barátságokat, vagy rangos emberek ajánlását, kérését nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ezt az egyszerű, úgymond mezei páciensnek tudomásul kell vennie. Azt tettük!

Végre nyílik az ajtó és hallom becses nevem. Irány nagy örömmel befelé. Köszönök tisztességgel, hallhatóan. Mindkét középkorú, fehérruhás, valami írnok féle, meg a hallásvizsgáló készüléket kezelő, mélyen hallgat. Ezt annak tudtam be, hogy azt hiszik, teljesen süket emberhez van szerencséjük, s ha köszönnének, akkor se hallanám, tehát teljesen mindegy.

Jó. Egyszer csak az íróasztalnál ülő nő rám ordított, hogy a dzsekim és a táskám akasszam a fogasra. (Ezt a hangot és a stílust körülbelül a börtönben tudom elképzelni. Ott még szerencsére nem jártam, de lehet, aki esetében nem muszáj, ott is mellőzik, az ilyen hangon történő felszólítást.)

Ezt is annak tudtam be, hogy süketekhez vannak szokva, s azért kiabált, hogy amíg meghallom, meg eljut a tudatomig, hogy mit mondott, ne kelljen hatszor elismételni.

A szép, korszerű hangszigetelt fülkében a fejemen a fejhallgatóval mindig mondtam, hogy hallom, amikor tényleg hallottam az enyhe zúgást.

Jó, amikor ezen túl jutottunk, a kezembe nyomtak egy papírt, amelyen egy-egy táblázatban, grafikonon a jobb és a bal fülem hallásgörbéje volt tollal feltüntetve. Közölték, menjek a 8-as szobába.

Felvettem dzsekimet, vállamra akasztottam táskámat, s elindultam az ajtó felé. Ezúttal is tisztességesen köszöntem, de a reagálás olyan volt, mintha a szekrénynek köszöntem volna.

Néhány óra múlva bejutottam a 8-as szobába, ahol egy vörös, göndörített hajú gépelő hölgy szinte felelősségre vont, hogy nem kértem időpontot. Ekkor már egy kicsit kezdtem bepöccenni. Közöltem, az innen néhány méterre lévő helyiségből küldtek ide, s egy szó se volt időpontkérésről. Hozzátettem, hála Istennek eddigi életem során nagyon kevésszer jártam orvosnál, legutoljára évtizedekkel ezelőtt, amikor az időpontkérés még ismeretlen fogalom volt. De ha ön boldog lesz tőle, akkor jövök két hónap múlva.

Ekkorra a nő talán kissé megsajnált és elnézőbb lett. Az orvos közölte, nagyon enyhe problémát lát, forduljak a háziorvoshoz, aki valószínűleg felír valami keringésjavítót.

Előzőleg, amíg kint várakoztam, beszélgettem egy jól szituált nőbeteggel. Elmondta, hogy nemrégen egy sebész főorvos tudatta vele, hogy a soron lévő műtét során mit tud csinálni a lábával, s a beavatkozástól milyen javulás várható. Egyszer csak az asszisztens rákiabált, ne beszéljen már olyan sokat, mert a folyóson sokan várakoznak. Az orvos elvörösödött, szemei tágra nyíltak, homlokát összeráncolta, nagy levegőt vett és hallgatott.

xxxxx

Az asszisztensek és ápolónők nagy részének modorától, viselkedésétől megáll az emberben az ütő. Nem tudni, mit képzelnek magukról. Nem tudják magukat hová helyezni. Talán azt hiszik, mivel szinte vakító fehér nadrágban jönnek-mennek, a páciensek, a betegek, sőt az orvosok is alattvalóik, akinek lehet, sőt kell parancsolgatni, lehet ugráltatni, cseszegetni, kioktatni őket.

Nemrégen többször és jelentősen emelték fizetésüket, mégis a nagy részük állandóan panaszkodik, meg fenyegetőzik a külföldre távozásával. Jómagam kínomban azt mondtam, menjenek a pi.....ba, úgy sem megyünk túl sokra velük. 

Mindent összevetve: az egészségügyi intézményekben a tárgyi körülmények, a műszerezettség, a felszereltség sokat javult, de a személyzet sok helyütt ugyanolyan bunkó, sőt még nagyobb bunkó, mint régen volt.  

Cselényi György        

Kutyák, mint húsminőség-ellenőrök?

Nem vagyok benne biztos, hogy igaz-e, meg általánosan érvényes-e, vagy csak helyi, elszigetelt specialistástól van-e szó. De szerintem a dolog mindenképpen elgondolkodtató.

Hosszú évekig Németországban élt ismerősöm mesélte, hogy ahol lakott, hatalmas a kutyakultusz. (Ebben nincs semmi meglepő, mert tulajdonképpen Magyarországon is hasonló a helyzet.)

A nagy, de a kisebb élelmiszer boltokba is a tulajdonosok bevihetik kutyákat, amit nem kifogásol senki. Nemcsak bevihetik, hanem az általuk kiszemelt, s fóliába csomagolt húsárukat, felvágottakat, kolbászokat, sonkát stb. megszagoltatják kedvencükkel. Ha az eb meg akarja enni, akkor elhiszik, hogy a termék kellő mennyiségű és megfelelő minőségű húst tartalmaz, ezért bizton megvásárolhatják. Nem érdekli őket, mi van a csomagolásra írva, a kutyájuk érzékének hisznek. Ha az eb viselkedése azt mutatja, hogy nem kell neki, akkor a gazdája se tart rá igényt. 

Mindez arra vall, a németek egy része fütyül az adott termék gyártójának állítására, meg az élelmiszer-biztonsági hatóság, hivatal ellenőrzésére, a kutyájának hisz, mert meggyőződése, hogy annak szaglásában, ösztönében nem fog csalódni.

Ismerősöm egyszer megkérdezte az áruház alkalmazottjától, hogy nem tartanak-e attól, hogy az állat benyálazza a hústermék csomagolását, fóliáját? Erre az illető azzal a kérdéssel válaszolt, hogy miért nyálazná be? Ha pedig mégis, akkor a vásárló az árut fedő fóliát annak felbontása előtt egy kis csapvízzel leöblíti és kész, szerinte így a minimális egészségügyi kockázat is elhárul.  A kereskedő hozzátette, ha a vásárlókat a kutyájukkal együtt nem engednék be a boltba, akkor megnézhetnék a fogalmukat, bezárhatnák az üzletet, vagy lehúzhatnák a rolót.

Cselényi György

Elkerülhető a gerincműtét?

Előzze meg a gerincműtét szükségességét javasolja egy – orosz sebész

Henryka Gontarz osztotta meg a FACEBOOK-on a Nemzeti Csoportban:

Egy orosz sebész néhány egyszerű mozdulatot mutatott, amelyek rendszeres végzésével sok esetben elkerülhető a gerincműtét.

A gerinc izomzatának megerősítésére szolgáló egyszerű gyakorlatok segítenek elkerülni, megelőzni a műtét szükségességét, valamint megakadályozni a gerinc sérülését.

Ma sokan folytatnak ülő életmódot. A munkahelyen órákig egy asztalnál ülünk, otthon meg a TV, vagy a számítógép előtt. A gerincünk izmai elgyengülnek, és nem tudják a gerincoszlopot megfelelő helyzetben tartani. Emiatt elég egy szerencsétlen lépés, vagy egyébként ártalmatlan mozdulat, vagy egy elesés a gerinc súlyos megsérüléséhez.

Az orosz sebész olyan gyakorlat, gyakorlatokat mutat be, amelyeket mindenki otthon is végezhet.  A gyakorlatok alkalmasak arra, hogy akinek még nem fáj a gerince, a háta, megelőzze az azt kiváltó okok bekövetkezését.

Megjegyzés: akinek súlyos hátproblémái vannak, az a gyakorlatok végzése előtt, kérje orvos, vagy gyógytornász tanácsát.  A testmozgás egyes formái, legtöbb embernek jót tesznek, viszont különböző panaszok, betegségek és sérülések fennállása esetén problémákat is okozhatnak.  

Ha nincs gond és kockázat, akkor a panaszmentes állapot fenntartása érdekében feküdj a hátadon, lazíts és felváltva húzd a térdedet a mellkasodra. Ezután állítsd be a lábad és emeld fel őket ismételten és felváltva. Mozgasd a lábaidat nyugodtan, lassan és pontosan.

A többi gyakorlat megtekintéséhez az orvos egy videót ajánl:

https://podaj.to/post/4680,1,rosyjski-chirurg-pokaza-kilka-prostych-ruchw-ktre-pozwalaj-unikn-operacji-krgosupa.html?utm_source=Facebook&utm_medium=Desktop&utm_campaign=popup

Megdicsőülés vagy szégyen

Halljuk, olvassuk, hogy az Európai Bizottság beperelte Magyarországot az Európai Bíróság előtt a betelepítési kvóták miatt, bizonyos szervezetek pedig az Európai Parlamentben készülnek támadást intézni Magyarország ellen.

Arra gondoltam, nem lehetne-, vagy nem kellene-e tüntetést szervezni az Európai Bíróság épülete előtt? Azon részt vennének a V4-ek országai állampolgárainak, meg minden becsületes, jó érzésű, a kötelező kvótát ellenző népek képviselői. Vagy aláírásokat kellene gyűjteni.

Fel kellene hívni az Európai Bíróság minden, ez üggyel foglalkozó és ítélkező jogásza figyelmét arra, hogy esküjükhöz hű határozatot hozzanak! S ne csak a politikai és gazdasági hatalmasságok akaratát, szándékát és az annak mindenáron való megfelelést tartsák szemük előtt, s ne azt érvényesítsék.

Döntésükkel jelentősen befolyásolják Európa és a világ sorsát. S választaniuk kell a között, hogy nevük a történelemkönyvek dicső lapjaira kerül-e, s több európai városban emlékművet avatnak tiszteletükre, emlékezetükre, avagy a személyüket a világ jogásztársadalmának szégyenével hozzák-e összefüggésbe.

Mit szólnátok egy ilyen polgári, civil kezdeményezéshez? Jómagam ehhez kicsinek, jelentéktelennek és gyengének érzem magam, de hátha vannak erre ambiciózus, tekintélyes és alkalmas emberek, szervezetek.

Cselényi György