Konzervnyitó

Kedvenc, s alapvetően élelmiszereket értékesítő multi áruházamban olykor bizonyos fém, műanyag és egyéb cikkeket is lehet venni. Ezek között pillantottam meg egy gyönyörűen fénylő, egyszer se használt fogorvosi fogóhoz hasonlító valamit. Tetszetős, erős műanyag csomagolásban kellette magát. A hátuljára ragasztott pici címkén magyarul annyi volt olvasható: konzervnyitó.

Az nekem kell(!) – született meg bennem az elhatározás, mert gondoltam, a konyhámban lévő, talán már muzeális értékű, de még használható konzervnyitót ideje újjal felváltanom.

Otthon nagy nehezen sikerült kiszabadítanom strapabíró csomagolásából, s nyomban ki akartam próbálni. Nem érdekelt, hogy a pacalpörköltet tartalmazó doboz a rajta lévő kis fémfül erőteljes felfelé, illetve magam felé húzásával felnyitható. Mivel ezúttal az új konzervnyitómat akartam vizsgáztatni, vagyis kipróbálni, ezért a doboz hátoldalát próbáltam eltávolítani. 

Vizsgáltam, ügyeskedtem, bajlódtam, de bárminemű igyekezetem kudarccal végződött. Azt hittem, valaki a nyitót a pacalos doboznál gyengébb konzervdoboz kinyitására alkotta meg, ezért egy kicsi, vékonyabb falú, szokásos sertés májkrémes dobozt is megkíséreltem vele felnyitni. Az eredmény ezúttal is nulla volt.

Ezek után a vadonatúj eszközt alapos, majdnem „tudományos” vizsgálatnak vetettem alá. Arra a megállapításra jutottam, hogy a konzerv tetejének vágására szánt és az ehhez szükséges éllel ellátott korongocska, vagy korongocskák olyan távol vannak a tekerést és konzervfalba belekapaszkodást szolgáló fogaskerekektől, hogy lehetetlen velük a konzervet megfogni, a tekerőfogantyút célt érően forgatni, következésképpen a dobozt felnyitni, s annak tartalmához hozzájutni.

 Csavarhúzóval akartam a fogaskerekeken és a vágóélen állítani, de az sem járt sikerrel. Az is benne van a pakliban, hogy én nem vagyok kellőképpen leleményes, de reménykedtem benne, hogy a megvásárolt konzervnyitót különösebb barkácsolási tehetség nélkül is használhatom.

Gyanítom, hogy az áru vagy selejtes, vagy Amerikában, vagy másutt gyártott, nem a magyar boltokban beszerezhető konzervek felnyitására hozták létre. Mert ha igen, akkor a tervezője és a gyártója igencsak elkalibrálta magát, vagy eltekintett alkotása kipróbálásától, saját kezű működtetésétől.  

Gondoltam, a konzervnyitóként eladott valamit visszaviszem az áruházba, s valakit megkérek, mutassa meg, hogyan kell, vagy lehet használni, mert nincs kizárva, hogy én vagyok balfácán és/vagy hülye.

Ezen elképzelésem valóra váltásáról végül lemondtam, mert egyrészt nem őriztem meg a blokkot, másrészt szeretek abba a boltba járni, az üzlet termékeivel, áraival és dolgozóival is összességében elégedett törzsvásárló vagyok. S ha esetleg nem az általam várt, vagy számított módon reagálnak panaszomra, sőt kicsit összeveszünk, akkor lelki sebet ejtünk egymáson, ezért a jövőben nem tekintünk egymásra olyan szimpátiával, mint eddig. Hogy mindezt elkerüljem, az 1190 forint fölöslegesnek bizonyult kiadás le van ejtve. A fogyasztóvédelmi ceremónia és cirkusz meg sem fordult a fejemben. Meg elvégre melyik kereskedelmi egység van arra berendezkedve, hogy minden portékáját kipróbáljon a polcra helyezése előtt? Képzeljük el, mi lenne, ha karácsony előtt az üzletekbe érkező játékok mindegyikével szórakozniuk kellene a kereskedőknek, hogy hogyan működik, egyáltalán funkcionál-e? Ez képtelenség, bár a pesti központokban, bizonyosan van olyan ember, akinek a „puding próbájának” végrehajtása a feladata.  

Nincs más hátra, mint a gyönyörű, fényes konzervnyitónak nevezett tárgyat kidobni, s megbecsülni és rangján kezelni a régit, az ezerévest.

 Mi ebből a tanulság? Semmi, vagy nem sok! Legfeljebb annyi, hogy a pillanatra eltűnődjünk: ez van. Így járt Cselényi az új konzervnyitójával. Ezúttal bízom benne, hogy csak én, egyedül fogtam ki egy selejtes árucikket.   

       

Cselényi György