A napokban két nagy meglepetés is ért. Majd elájultam - ahogy
szokták mondani. Az egyik jó "ájulás" akart lenni, a másik pedig rossz.
Kezdem a jóval. Mivel néhány nap múlva lejár a személyi
igazolványom érvényessége, gondoltam, intézkedek az új megszerzése ügyében.
Óriási tortúrára készültem, hiszen a régi időkben a
rendőrségen kellett tülekedni, nyomakodni, mindenféle nyomtatványt, űrlapot
kitölteni, aztán szaladni a postára ilyen bélyegért, olyan bélyegért, meg a fényképészhez. Ha
valamit nem abba a sorba sikerült beírni, ahová a nyomtatvány megálmodói
elképzelték, akkor kezdhettük elölről. Mindez az emberek, idegeskedése,
türelmetlenkedése és gyakran káromkodása közepette zajlott le – nagy nehezen.
Elindultam, ha mástól nem, az őrtől, vagy a portástól
megkérdezem, hol és miként zajlik ez mostanában. Örültem, hogy kora délután a kormányhivatal még nyitva volt.
Elég volt bemennem, s megnyomni a sorszámkiadó automata
kijelzőjének személyi igazolvány szó fölötti részét. Egy papírkán azonnal kaptam egy számot, amely azt is tudatta, hogy hasonló, tehát személyi-igazolványügyben
öten várakoznak előttem. Amikor rám került a sor, körülbelül fél óra múlva, rögtön
elkészítették a fényképet. Nem volt kötelező, de adtam az ujjlenyomatomat is,
hiszen miért ne legyek a jövőben azzal is hitelesebb, bizalomgerjesztőbb.
Néhány perc múlva minden okmány a kezemben volt, s mondták, az új személyi
igazolványom a lakáscímemre hamarosan megérkezik. S mindez egy fillérembe se
került.
Nem tudtam hová lenni a korszerű, tényleg XXI. századi, kulturált,
nagyrészt komputerizált ügyintézéstől. Boldog
voltam amiatt, hogy hazánkban, Magyarországon az ügyintézés, ügyfélszolgálat
ilyen magas szintre jutott.
xxxx
Ezután nézzük a rossz
miatti „ájulásom” okát. A sors úgy hozta, hogy egy állami
gyógyító intézmény ambuláns részét kelljen felkeresnem. A folyóson nézelődvén szívfacsaró volt
látni a sok súlyosan beteg, roggyant, rokkant embert, továbbá a számos
fogyatékkal élőt, s hallani a betegek egymás közötti beszélgetése során
elhangzó műtéti beszámolókat.
Az időpontom 10.36 órára szólt, de az orvoshoz a rendelőbe
13.45 óra körül jutottam be. Oké, nem gond, tehát a kapott időpont erősen
tájékoztató jellegűnek bizonyult.
Ami viszont közel kiakasztott, az egy 5-6 év körüli kreol bőrű kisfiú
volt. Rendben van, s nagyjából természetes, hogy egy gyerek izeg-mozog, beszél,
valahogyan igyekszik magát lekötni, illetve kérdez a szüleitől. De a szóban
forgó srác négykézláb szaladgált, bujkált a padok alatt és a betegek lábainál. Mindez
szünet nélkül zajlott, s közben igencsak hangoskodott. Amikor az anyja is
megunta az utána való rohangálást, s igyekezett némi fegyelmezettségre bírni,
akkor meg vég nélkül sírt és ordított, mint a sakál.
A folyosón várakoztak hallássérültek is, akiknek fülében
a hallókészülék a gyerek kiabálását, ordibálását jócskán felerősíthette. Többen
migrénes fejfájásra panaszkodván a szabadba mentek friss energiára szert
tenni a fékezhetetlen és fegyelmezhetetlen kisfiú további randalírozásának
elviseléséhez, sőt túléléséhez.
Eszembe jutottak az óvónők, a tanítók és a tanárok. Vajon mit
tesznek, mit tehetnek, ha a gondjaikra, nevelésükre bízott több tíz gyerek
között 3-4, vagy ki tudja hány ilyen van, mint akiről írtam?
Nem csodálkozok a pályaelhagyó
pedagógusok nem csekély számán.
Cselényi György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése