Élni tudó embertípus

Úgy fogalmaztam meg magamban, hogy van élni tudó és élni kevésbé tudó embertípus.

Szerintem a népnek van egy olyan rétege, amelynek mindegy, milyen társadalmi-gazdasági viszonyok között él, mert szemesnek áll a világ – alapon bármilyen körülmények között feltalálja magát, kikutatja, megtalálja, megszerzi, s eléri, amit lehet, vagy amit szeretne. És ehhez támogató társakra is ösztönösen szert tesz.

E helyütt nemrégen írtam egy nagyvárosi társasház lakóiról, akik már nyugdíjasok. Garázsbuli és nosztalgia 

Valamikor, zömében még a Kádár-rendszer idején egy építőipari nagyvállalatnál középvezetők voltak. Biztos vagyok benne, hogy annak idején a piacinak harmadáért, vagy még annál is olcsóbban, a selejtáruért járó fizetségért jutottak hozzá a társasház megépítéséhez szükséges első osztályú anyagokhoz, és a melósok főmunkaidőben a vállalati fizetségért tevékenykedtek főnökeik kéglijének kialakításán.

Ezek a volt kisfőnökök rendszeresen tartanak garázsbulikat. Ilyenkor a nagyképernyős, márkás tévével, fotelekkel, székekkel, asztalokkal berendezett gépkocsitárolóban nagykanállal eszik a frissen főzött, gőzölgő pacal-, vagy  őzpörköltet, s vedelik a sört, bort, pálinkát. Jólesően böfögve nosztalgiáznak azon, hogy ők annak idején milyen ügyesek voltak, megfogták, sőt elkapták, megszerezték, amit lehetett. S alig értik a mai fiatalok töketlenségét.

Manapság az időjárás melegre fordulásával a szemesnek áll a világ – életszemléletük és életmódjuk újabb bizonyítékát véltem felfedezni a birodalmuk mellett elbiciklizvén.

A garázssorukkal szemben ültetett, s üdén zöldellő, sűrű ágú bokrok mögött, gondolom, a közterületből, azaz senki földjéből évtizedekkel ezelőtt kihasítottak egy darabot. A szinte átláthatatlan bozót létesítésével gondoskodtak arról, hogy az idegeneknek ne nagyon szúrjon szemet illegálisan kialakított birodalmuk, s azt a hajléktalanok se merészeljék felfedezni. Az sincs kizárva, hogy engedélyt is szereztek hozzá, mert a kapcsolataik révén nem okozott az nagy gondot számukra.

Az öreg építőiparosok talán megirigyelték a családi házzal rendelkező barátaik udvarát. Mivel házat építeni, venni, meg költözni már a koruk miatt sem óhajtanak, jól érzik magukat itt, meg a világ kincséért se bontanák meg e lakóközösség egységét, viszont szalonnasütő helyre vágytak. Ezért – gyanítom, hogy sutyiban – meg is csinálták. A pocakos, kopasz és/vagy ősz hajú vitézek, ha kedvük tartja,  viszik a fát, a papírt a gyufát. Tüzet gyújtanak, füstölnek, elhelyezik a bográcsot, pucolják a hagymát, a répát, vagdalják a húst, s most nem a garázsban, hanem a szabadban, s lényegében a belvárosban kvaterkáznak.

Ezért mondom még egyszer, hogy vannak emberek, akiknek mindegy, hová születettek, megy-e, vagy megfeneklett-e az ország szekerének kereke, ők bármely körülmények közepette kikaparják maguknak azt, ami a saját megítélésük szerint jár nekik. Ők nem szaladtak külföldre a boldogulások érdekében, mert ügyesen, okosan és nagyszerűen itthon teremtettek maguknak kis kánaánt. 

Persze ehhez megfelelő emberi egyedek is szükségesek. Olyan kollegák, lakóközösség, amelynek tagjai nem utálják, nem ellendrukkerei, nem kárörvendői egymásnak.

A szóban forgó urak irigylésre méltók. Tudnak élni, s nem csak sopánkodni, meg azt bizonygatni, mit, miért nem lehet. Amit lehet, megesznek, megisznak, mert meggyőződésük, hogy az az övék. S még mondja valaki, hogy nincs igazuk, meg nem csinált(j)ák jól!      

                    Cselényi György