Tényleg elindultak jó dolgok...

A Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozata indítványozza: aki független grémium előtt bizonyítja, hogy mesterszinten műveli a népművészetet, az beléphessen a pedagógus-életpályamodellbe  – olvasható a Magyar Idők című lap portálján. Mitől hatékony a tanulás hagyományos modellje?

Franciaországban az 1930-as évektől kezdve a szakszervezet képviseli azoknak az érdekeit, akiknek mesterségük, évtizedes szakmai tapasztalatuk van, iskolai végzettségük viszont nincs, mondván, hadd vizsgázhasson le a munkavállaló. Szakmai bizottság előtt adjon számot a tudásáról, de ne kelljen végigjárnia az iskolát, hogy papírt szerezzen arról, amit már amúgy is tud.

Hasonló kezdeményezést indítottak hazánkban intézményvezetők és népművészek, mert több helyen rejtve, bújtatva alkalmazzák az alapfokú művészeti intézmények sikeres pedagógusait. Illetve: éppen hogy nem pedagógusokról van szó!

A rendszer rendezetlenségére utal, hogy szakmájukban elismert mesterek rendszeresen tartanak pedagógus-továbbképzéseket felkérésre, miközben maguk nem pedagógusok. Nem is taníthatnának. De ismerik a szakma csínját-bínját, és tudásukra, úgy tűnik, szükség van az oktatásban. 

A legjobb tanár -  diploma nélkül is

Sokan járnak ebben a cipőben. Egyikük idén a legjobb tanárnak minősült a diákjai szemében, a másikat a külvilág is megsüvegeli, nem tudja nem észrevenni elhivatottságát – tanítványai az országos versenyeken ott állnak a dobogón, és kiváló eredményeket érnek el a Fölszállott a páva televíziós vetélkedőn.

Az oktatási rendszer partizánjai ők?

Mintaadó tanáregyéniségek

Vagy képzettség nélküli, mintaadó tanáregyéniségek?

Az biztos, hogy nem a hagyományos – a felsőfokú oktatási rendszeren át vezető – úton sajátították el a mesterségbeli tudást.

– Éppen ők járnak a hagyományos úton – állítja Juhász Zoltán, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének művésztanára –, mert a népi műveltség továbbélésének hagyományos útja arról ismerszik meg, hogy nincs hozzá iskola.

Évszázadokon át apáról fiúra vagy mesterről tanítványra öröklődött a kézműves tudás.

A nehézséget többek között az okozta, hogy a képzés elindításához kvalifikált oktatókra lett volna szükség, de honnan termettek volna ilyenek egyetemi szintű népzenei képzés hiányában Magyarországon?! Idős mesterektől tanult, kiváló muzsikusokból viszont volt elegendő, egyikük, Jánosi András végül Norvégiában, a raulandi Telemark Egyetemen szerzett diplomát. Európában ugyanis akkor már több helyen: Finnországban, Svédországban, Norvégiában, Észtországban és Bulgáriában is létezett gyakorlati népzenetanítás a felsőoktatásban, miközben az alapfokú oktatás általában tanfolyamokra, táborokra korlátozódott.

http://magyaridok.hu/lugas/pista-bacsi-legeloje-2208412/

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Ennyit idéztem a Pista bácsi legelője főcímű és Hagyomány – Mi legyen az oktatási rendszer „partizánjaival”?  - alcímű Magyar Idők-cikkből.

A magam részéről üdvözlöm a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának indítványát. Azt jelentős lépésként értékelem annak érdekében, és irányában, hogy hazánkban ne csak a papír, az iskolai végzettség, a diploma számítson, hanem az is boldogulhasson hivatalosan is, akik mindenféle iskolai végzettség hiányában, tulajdonképpen őstehetségként valahol valakitől, vagy akár könyvekből, vagy másoktól személyesen sajátítottak el olyan valamit, amellyel mindnyájunkat gazdagítják.

Tudás, elhivatottság, lelkesedés

Hány kiváló színészt és zenész ismerünk, akik nem végeztek szakirányú iskolát, de nagyot produkáltak és produkálnak. Költők, írók, újságírók és festők soráról nem is beszélve. Miért kellene az ilyeneket a szőnyeg alá söpörni, éppen csak megtűrni? Miért ne tevékenykedhetnének bátran, teljes szívvel és legálisan.  

Jómagam is ismerek egy kiválóan író személyt, akit évekig nem vettek fel a megyei lap szerkesztőségébe, mert nem volt diplomája. De számos diplomásét jóval meghaladó tehetséggel, elhivatottsággal és lelkesedéssel annál inkább rendelkezett. Hosszú évekig külső munkatársként foglalkoztatták, majd nagy nehezen bevették főállású újságírónak, de akkor is igen rövid pórázon tartották, nem igazán adtak neki lehetőséget, nem bontatkoztathatta ki igazából tehetségét. Néhány évvel a rendszerváltás után ki is kényszerítették a főállású hírlapírók közül. Mindezzel a főnökei nagy, sőt megbocsáthatatlan erkölcsi bűnt követtek el.

Ki törődik vele, milyen végzettsége van?

Szóval ne csak a papír számítson. Vannak területek, ahol ez már régen így van, régen természetes dolog. Gondolom egy cirkuszban, ha valaki a porondon körbe-körbe futó ló hátáról felugorva tud hármat szaltózni, s a helyét állandóan változtató paci hátára két lábbal visszaérkezni és ott szilárdan és ügyesen állni, lovagolni, az ő esetében nem törődik senki azzal, hogy van-e érettségije, vagy mikor és hol szerzett diplomát? Mert a hangsúly az ügyességén, akrobatizmusán, cirkuszművészetén van.

Szóval melegen üdvözlendő a Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezése. Az arra vall, hogy ebben országban tényleg elindult a jó,  előre mutató dolgok megvalósítása. Más téma, de ide sorolom azt is, hogy az adóhatóságnál bevezetik a fiatal vállalkozók mentorálását. Tehát a hangsúlyt a vállalkozó segítésére és nem a megbüntetésére, agyon csapására, lehetetlen helyzetbe hozására helyezik. Már jóval korábban ezt kellett volna csinálni, de jobb később, mint soha.

Cselényi György