Ellátás a parkban

Azt hittem, eldobom az agyam!  Utam egy parkon át vezetett. Láttam, egy szemétgyűjtő edényre átlátszó, hártyavékony fóliaszatyorban valami ki van akasztva, vagy fel van kötve. Rögtön feltűnt, hogy annak tartalmát valaki nem a kukába és nem hulladéknak szánta.

Szégyen ide, szégyen oda, továbbá nem érdekel, ki lát meg, meg mi lesz rólam a véleménye, esetleg azt fogja mondani mindenkinek, hogy Cselényi kukázik, gondoltam, egy publicistának a téma az utcán, a parkban, akárhol, még a szemétgyűjtő edényben is heverhet, megnézem, mi van benne.

Szalonnát és szalonnabőrdarabokat, négy szelet szendvicskenyeret, uborkát és egy fél flakonnyi ásvány vizet „fedeztem fel”.

Gyanítom, hogy valaki a szalonnát tepertő és zsír kisütése céljából vásárolta, de az enyhén sárgás, füstölt részt, meg a bőrt levagdalta róla. De nem vitte rá a lélek, hogy a szemétbe dobja, azért a nájlon zacskóban a hulladékgyűjtő edényre kötötte, úgy, hogy a kis csomag, ne a szeméttérbe lógjon.

Képzeljék el, még egy papírdarab is volt a szalonna, a kenyér, az uborka és az ásványvíz mellett a következő felirattal: 

„Jó étvágyat!”

Alatta: „Egészségére!” 

Aláírásként pedig a következő: „Egy lakos!”

Ez aztán az önkéntes hajléktalanellátás és élelemhasznosítás! Szerintem szenzációs és a megvalósítója, kivitelezője dicséretet érdemel!

Cselényi György

A magyar nép élni akar...

Nem féltem a magyar népet, mert szerintem élni akar. Igaz, nagyon kedvezőtlenek a demográfiai adataink, jóval többen halnak, mint születnek, de változhat e tendencia, s szerintem változni is fog. 

Ha nem lesz más módja a születések számának jelentős emelésének, akkor szerintem majdan meg lehet azt csinálni, hogy minden nő egy gyermek megszüléséért kapjon több millió forintot, ha többet szül, akkor többször annyit. 

Ha minden jól alakul, akkor ezt szerintem Magyarország anyagi lehetőségei idővel megengedik. Ha az illető nem tudja, vagy nem akarja felnevelni, akkor felneveli más, vagy az állam, de a gyerek számára kedvező körülmények között.

Nem szabad megengedni, hogy a nagyon rossz demográfiai helyzetünk okán tűnjünk el a történelem süllyesztőjében, s a magyaroknál szaporább népek úgymond az ágyban győzzenek le bennünket, ennek okán érezzék magukat feljogosítva a Kárpát-medence, hazánk elözönlésére, letarolására.

xxx

Optimizmusra derített, amikor a feleségemmel a piacon a rokonság sírjaira virágot vásároltunk. Az árusok között felfedeztük régi ismerősünket, hajdani szomszédunkat, aki már több éve nyugdíjas, de nem fogott rajta az idő, ugyanolyan, mint évtizedekkel ezelőtt volt. 

A hölgy könyvelőként tevékenykedett, s miután nyugdíjba ment, összefogott a testvérével, s művelésbe vették egy faluban az általuk megvásárolt, vagy a szüleiktől örökölt udvart, telket. Ott most olyan mennyiségű virágot termesztenek, amelyből bőven jut a piacra is. S nemcsak halottak napján, meg közvetlenül előtte, hanem tulajdonképpen egész évben. 

Isten bizony, ügyesek! Ezt mondtam is volt szomszédunknak, aki örült az elismerésnek. Felvetettem félig viccből, félig komolyan, ha a nyugdíjas leszek, nem vesztek be az üzletbe, meg melózni?

-     

J    - Jössz kapálni? – kérdezte a nő.

-         

-    - Megyek én, örömmel – válaszoltam.

Ekkor megszólalt a nejem.

-     

-     - Jaj, tudod, hogy kapál Gyuri? Rossz nézni!

Ezt a néhai anyósom kertében bemutatott produkcióm alapján mondta, meg talán azért, mert nem nagyon örülne, ha két nő segédjévé, üzlettársává avanzsálnék. Viszont tény, városi gyerekként felnővén anyósom kertjének, krumpli-, hagyma- és más ágyásainak kapálásban nem mutattam túl nagy profizmust. De szerintem bele lehet abba jönni!

Félre téve a jópofáskodást, tényleg örömmel tölt el, ha bizonyítékát látom annak, hogy e nép valóban élni akar. Boldog voltam, amikor láttam egy volt nyomdai korrektor, ma már szintén nyugdíjas ismerősömet, aki a sírkőfeliratok vésésében találta meg a nyugdíja kiegészítésének formáját, forrását.

Egyetértek azzal a politikusi kijelentéssel (talán a Fideszes Kósa Lajos mondta), hogy hazánknak két nagy munkaerő-tartaléka van, az egyik a nyugdíjasok, a másik pedig a cigányok.        

Örülök, hogy ilyen, viszonylag apró jelek alapján is úgy ítélhetem meg, hogy országunk szorgalmas népe élni akar és élni is fog!

Cselényi György

Tényleg elindultak jó dolgok...

A Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozata indítványozza: aki független grémium előtt bizonyítja, hogy mesterszinten műveli a népművészetet, az beléphessen a pedagógus-életpályamodellbe  – olvasható a Magyar Idők című lap portálján. Mitől hatékony a tanulás hagyományos modellje?

Franciaországban az 1930-as évektől kezdve a szakszervezet képviseli azoknak az érdekeit, akiknek mesterségük, évtizedes szakmai tapasztalatuk van, iskolai végzettségük viszont nincs, mondván, hadd vizsgázhasson le a munkavállaló. Szakmai bizottság előtt adjon számot a tudásáról, de ne kelljen végigjárnia az iskolát, hogy papírt szerezzen arról, amit már amúgy is tud.

Hasonló kezdeményezést indítottak hazánkban intézményvezetők és népművészek, mert több helyen rejtve, bújtatva alkalmazzák az alapfokú művészeti intézmények sikeres pedagógusait. Illetve: éppen hogy nem pedagógusokról van szó!

A rendszer rendezetlenségére utal, hogy szakmájukban elismert mesterek rendszeresen tartanak pedagógus-továbbképzéseket felkérésre, miközben maguk nem pedagógusok. Nem is taníthatnának. De ismerik a szakma csínját-bínját, és tudásukra, úgy tűnik, szükség van az oktatásban. 

A legjobb tanár -  diploma nélkül is

Sokan járnak ebben a cipőben. Egyikük idén a legjobb tanárnak minősült a diákjai szemében, a másikat a külvilág is megsüvegeli, nem tudja nem észrevenni elhivatottságát – tanítványai az országos versenyeken ott állnak a dobogón, és kiváló eredményeket érnek el a Fölszállott a páva televíziós vetélkedőn.

Az oktatási rendszer partizánjai ők?

Mintaadó tanáregyéniségek

Vagy képzettség nélküli, mintaadó tanáregyéniségek?

Az biztos, hogy nem a hagyományos – a felsőfokú oktatási rendszeren át vezető – úton sajátították el a mesterségbeli tudást.

– Éppen ők járnak a hagyományos úton – állítja Juhász Zoltán, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének művésztanára –, mert a népi műveltség továbbélésének hagyományos útja arról ismerszik meg, hogy nincs hozzá iskola.

Évszázadokon át apáról fiúra vagy mesterről tanítványra öröklődött a kézműves tudás.

A nehézséget többek között az okozta, hogy a képzés elindításához kvalifikált oktatókra lett volna szükség, de honnan termettek volna ilyenek egyetemi szintű népzenei képzés hiányában Magyarországon?! Idős mesterektől tanult, kiváló muzsikusokból viszont volt elegendő, egyikük, Jánosi András végül Norvégiában, a raulandi Telemark Egyetemen szerzett diplomát. Európában ugyanis akkor már több helyen: Finnországban, Svédországban, Norvégiában, Észtországban és Bulgáriában is létezett gyakorlati népzenetanítás a felsőoktatásban, miközben az alapfokú oktatás általában tanfolyamokra, táborokra korlátozódott.

http://magyaridok.hu/lugas/pista-bacsi-legeloje-2208412/

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Ennyit idéztem a Pista bácsi legelője főcímű és Hagyomány – Mi legyen az oktatási rendszer „partizánjaival”?  - alcímű Magyar Idők-cikkből.

A magam részéről üdvözlöm a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának indítványát. Azt jelentős lépésként értékelem annak érdekében, és irányában, hogy hazánkban ne csak a papír, az iskolai végzettség, a diploma számítson, hanem az is boldogulhasson hivatalosan is, akik mindenféle iskolai végzettség hiányában, tulajdonképpen őstehetségként valahol valakitől, vagy akár könyvekből, vagy másoktól személyesen sajátítottak el olyan valamit, amellyel mindnyájunkat gazdagítják.

Tudás, elhivatottság, lelkesedés

Hány kiváló színészt és zenész ismerünk, akik nem végeztek szakirányú iskolát, de nagyot produkáltak és produkálnak. Költők, írók, újságírók és festők soráról nem is beszélve. Miért kellene az ilyeneket a szőnyeg alá söpörni, éppen csak megtűrni? Miért ne tevékenykedhetnének bátran, teljes szívvel és legálisan.  

Jómagam is ismerek egy kiválóan író személyt, akit évekig nem vettek fel a megyei lap szerkesztőségébe, mert nem volt diplomája. De számos diplomásét jóval meghaladó tehetséggel, elhivatottsággal és lelkesedéssel annál inkább rendelkezett. Hosszú évekig külső munkatársként foglalkoztatták, majd nagy nehezen bevették főállású újságírónak, de akkor is igen rövid pórázon tartották, nem igazán adtak neki lehetőséget, nem bontatkoztathatta ki igazából tehetségét. Néhány évvel a rendszerváltás után ki is kényszerítették a főállású hírlapírók közül. Mindezzel a főnökei nagy, sőt megbocsáthatatlan erkölcsi bűnt követtek el.

Ki törődik vele, milyen végzettsége van?

Szóval ne csak a papír számítson. Vannak területek, ahol ez már régen így van, régen természetes dolog. Gondolom egy cirkuszban, ha valaki a porondon körbe-körbe futó ló hátáról felugorva tud hármat szaltózni, s a helyét állandóan változtató paci hátára két lábbal visszaérkezni és ott szilárdan és ügyesen állni, lovagolni, az ő esetében nem törődik senki azzal, hogy van-e érettségije, vagy mikor és hol szerzett diplomát? Mert a hangsúly az ügyességén, akrobatizmusán, cirkuszművészetén van.

Szóval melegen üdvözlendő a Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezése. Az arra vall, hogy ebben országban tényleg elindult a jó,  előre mutató dolgok megvalósítása. Más téma, de ide sorolom azt is, hogy az adóhatóságnál bevezetik a fiatal vállalkozók mentorálását. Tehát a hangsúlyt a vállalkozó segítésére és nem a megbüntetésére, agyon csapására, lehetetlen helyzetbe hozására helyezik. Már jóval korábban ezt kellett volna csinálni, de jobb később, mint soha.

Cselényi György  

NEMZETI KONZULTÁCIÓ

Félelem

A rossz hírek terjedése, az idegekbe, zsigerekbe húzódó félelem gyakran kellemetlen szituációt teremt.

Ismerősöm panaszolta nekem, ha belép lakóhelye egyik – külföldi kézen lévő – bevásárló központjába, nyomban a biztonsági őr (gyakran nem is egy) feltűnően figyeli és követi őt. Szemmel tartják minden lépését. E jelenség az esetében mindennapos.

Pedig a férfi törzsvásárló ott, ez az üzlet van a lakásához legközelebb. Az áruellátásával és áraival is elégedett. Emberünk soha nem lopott, csendes, szerény, visszahúzódó természetű, nem viselkedik kirívóan, nem szegett szabályt, soha nem volt dolga rendőrrel, tudtával nem okozott kellemetlenséget senkinek.

Kíváncsi rá, hogy abban az egy boltban a biztonsági örök miért részesítik őt állandóan és kiemelt figyelemben, amely emberünket – érthetően – igencsak zavarja, idegesíti.

Mondtam neki, hogy szerintem az ok a megjelenésében rejlik. (Ezt ő maga is sejti.) A fiatalember kreol bőrű, ráadásul szoláriumba jár. Feltűnően vállas, kigyúrt izomzatú. Az edzőteremben a több tíz kilós súlyzókat, mint pehelykönnyű játékokat, emelgeti. Az ilyen személyeket szekrényhátúaknak is szokták mondani. Arcát fekete szakáll övezi.

Ne kerülgessük a dolgot, mint macska a forró kását, a fiú igencsak hasonlít az olyan személyekhez, akiknek fényképe terrorcselekmény feltételezett, vagy valódi elkövetőjeként nemegyszer volt látható a tévében, vagy a világhálón. Hozzá hasonló karakterű személyeket nemegyszer mutattak az illegális migránsokról szóló híradásokban.  

A nyugati világban sajnos gyakori terrorcselekmények okán talán a magyar biztonsági őrök is parancsba kapták az általuk gyanúsnak vélt személyek fokozott figyelését, s ha szükséges, az ellenük való megfelelő megelőző intézkedést.

Még egyszer mondom, a srác törvénytisztelő, úgymond teljesen ártalmatlan.

Kérdezte, mit tennék az ő helyében, helyzetében? Újra megemlítette, egyébként kedveli ezt az üzletet, s nem akar más boltban törzsvásárló lenni. Egyébként nem a szavak embere. Gondolta, megkérdezi az őrtől, miért követsz állandóan, buzi vagy és baszni akarsz? Rossz helyen settenkedsz, mert nem leszek partnered!

Közöltem vele, nehogy ilyen szöveggel jelezze kifogását. De talán azzal megpróbálkozhat, hogy megkeresi az áruház vezetőjét, vagy a biztonsági szolgálat főnökét, s elmondja az általa tapasztalt kellemetlenséget. Kérje, csökkentsék a vele szembeni fokozott készültséget, mert hiába van hozzá joguk, az ő esetben annak nincs oka és értelme.

Írjon, vagy írasson valahová panaszlevelet, vagy feljelentést? Vagy viselje el, csináljon úgy, mintha nem venné észre, mintha fittyet hányna a vele történtekre? (Tudom, könnyű ezt mondani, de kellemetlen naponta tapasztalni, átélni.) Vagy még ha fárasztó is, járjon más, a lakásához akár messzebb lévő áruházba?

Kedves olvasó, te mit tanácsolnál a fiúnak?

Cselényi György

  

    

Nemzeti Konzultáció - Ez döbbenetes...

Igencsak meglepődtem, sőt kissé kiakadtam. Telefonos meghívó alapján részt vettem egy, a Nemzeti Konzultáció A SOROS-TERVRŐL - jegyében megtartott lakossági fórumon.

A rendezvény szépen lezajlott, nem volt semmi gond. Ami miatt teljesen „paff” lettem, az érdeklődők körülbelül 65 – 85 éves életkora. Valamennyien elegánsak voltak, kulturáltnak, okosnak, értelmesnek tűntek. Akiket látásból ismertem, azokról tudtam, hogy tanár, mérnök, orvos, lelkész, tehát magas iskolai végzettségű.

Felmerült bennem a kérdés: hol vannak a fiatalok?

Nézzünk a mentségükre felhozható indokok közül néhányat. Vezetékes telefonja jószerével már csak az időseknek van, tehát ők fogadták a hívást, bár lehet, mobil telefonon is zajlott az invitálás. Kora délután éppen az idősek tartózkodtak otthon. Örültek, hogy „jaj, de jó...” a holnap után este lesz egy program, amelyre elmehetek. Fontosnak érezhetem magam, számítanak részvételemre. A magyarság, sőt egész Európa számára életbevágó kérdésekben „egyenes adásban” hallhatom az előadást, a tényeket, a hozzászólásokat, felvetéseket és az azokra adott kormányzati válaszokat. Mi több, ha van érdemi véleményem, mondanivalóm, azt sok ember előtt röviden kifejthetem. Az is lehetséges, hogy az öregek az életútjuk, tapasztalatuk révén a fiataloknál nagyobb felelősséget éreznek a haza sorsa, jelene és jövője iránt. Az ifjak zöme esetében mindezek beéréséhez talán időre van szükség.  

Azt is figyelembe kell venni, hogy a fiatalabbak esetleg egész nap dolgoztak, helytálltak a munkahelyen, az iskolában...., fáradtak, otthon a családban halaszthatatlan teendőik vannak. Továbbá egy ilyen fórumon nemigen hangzik, hangozhat el olyan új dolog, ami a híreket, eseményeket, tendenciákat és a tömegkommunikációt figyelő és a gondolkodó emberek előtt ismeretlenek. Vagy éppen szolgálatban voltak, s a konzultáció miatt nem vettek ki szabadságot. Mi se természetesebb számukra, hogy a Nemzeti Konzultáció kérdőívét értelemszerűen kitöltve elküldik az illetékes helyre.

De hogy még annak okán se láthattam néhány fiatalt, hogy pusztán csak elkísérem a nagymamámat, nagyapámat, ez elkeserített. Döbbenetesnek tartom a fiatalok nagy részének közömbösségét, érdektelenségét, kiábrándultságát.

Az volt a benyomásom, hogy ez az ország tulajdonképpen nagyrészt a nyugdíjasok közéleti aktivitására számíthat. Örülök, hogy nem úgy gondolkodnak, hogy ők már megették a kenyerük javát, s nekik már minden mindegy, utánuk a vízözön. Ameddig a szívük dobban, felelősséget éreznek az utódaik, s végső soron Magyarország és Európa sorsa, perspektívája iránt.

Teljes szívemből kívánom, hogy Isten még nagyon sokáig tartsa meg a nyugdíjasokat erőben, egészségben, elégedettségben, boldogságban, hogy időtlen időkig ne hagyják a fiatalokat és a hazát magára. A jövőben is tegyenek meg minden tőlük telhetőt a magyarság és a világ minden jó szándékú embere érdekében.

Azért is drukkolok, hogy kellő számban legyenek fiatalabb követőik, akik nem csak akkor akarnak a cselekvés útjára lépni, ha elődeik végképpen kénytelenek letenni a „lantot”!  

Cselényi György  

  

   

   

A más batyuja

Nemzeti konzultáció

Nemzeti konzultáció

Magyarország tekintélye