Sajnálat

Sajnálat Az utcán odajött hozzám három jól öltözött, intelligens arcú, illemtudó, gimnazista korú fiú. - Tetszene nekünk segíteni? - kérdezte egyikük. Egy pillanatig se gondoltam, hogy olyan szöveggel akarnak előállni, mint valakik körében szokás, hogy már csak ennyi.... pénz hiányzik a vonatjegy árához, szeretném kiváltani a gyógyszeremet, meg szeretnék venni egy kis kenyeret.... A srác nyomban elmondta, mihez kérnék közreműködésemet. Abban, hogy menjek be a dohányboltba, s vegyek nekik két doboz cigarettát. Beleegyeztem. Egyikük adott 5000 forintot. Fölöslegesnek tartottam prédikálni nekik a dohányzás ártalmairól, meg érdeklődni, hogy a szüleik tudják-e.... Tudom, a gyerekek a rugalmas, lezser, vagány pacákokat kedvelik, s én annak szerettem volna látszani. Igen ám, de mondtak két olyan cigimárkát, amit lévén nem dohányzó, sose hallottam, meg ki se tudom helyesen ejteni. (Én leragadtam a régi neveknél, mint például a Fecske, Munkás, Terv, Savaria...) A táskámba papírért és tollért kotorásztam, de nem volt rá szükség! Az egyik fiatalember előkapta mobil telefonját, villámgyorsan bepötyögte a cigi nevét, s átadta a készüléket. Az üzletben a feliratot mutattam az eladónak. Egyetlen szót se szóltam, lehet, külföldinek nézett. Ideadta a dohányárut, a visszajáró pénzt, a blokkot, s azokat és a telefont az utcán odaadtam a fiúknak. Barátságosan elköszöntünk egymástól, még szép napot is kívántak nekem. Gondolkoztam, jót tettem-e, vagy rosszat? Nem ítéltem el magamat, mert emlékszem, másodikos középiskolásként a társakkal milyen boldogan fújtuk a füstöt az udvaron az óraközi szünetekben. A másodikosoknak már szabad volt dohányozni, de az elsősöknek még nem. De szerettük nekik mutatni az ebből fakadó felsőbbrendűségünket. Meg azt is tudom, milyen kellemetlen, ha az ember rá szeretne gyújtani, de elfelejtett cigit venni. Annak idején én is rémülten kutattam a fogason lógó télikabátom és a zakóm zsebeiben, hogy nem találok-e véletlenül egy szál cigarettát. Örültem, mint majom a farkának, amikor az egyik ruhám zsebéből sikerült előkotorni egy rudacskát, amelyből már kihullott a dohány nagy része, s a gyűrött fehér papírja kókadtam lógott lefelé. Az egy-két szippantás is kielégített. Meg eszembe jutott, engem is sajnáltak már meg. Tizenéves koromban, amikor a grundon meguntuk a futballozást, a barátaimmal elhatároztuk, megyünk sört inni! Összedobtuk a fillérjeinket, forintjainkat és irány a közeli mellékutca, ahol egy lovas-fuvaros a házánál gebinesként árult csapolt sört. Amint az udvarra léptünk, a fuvaros felesége, már mondta, hogy nem lehet, mert nagyon fiatalok, gyerekek vagytok! A szomjunknál is jobban kínozott bennünket a csalódás. De szerencsére megmenekültünk tőle. A fuvaros, tulajdonképpen a főnök, éppen az udvaron a gumis lovaskocsijánál matatott. Mint vert seregen, végignézett rajunk és így szólt: - Adjál nekik! Győztünk! Önfeledten nyeltük a frissen csapolt habos sört. Áldottuk a fuvaros férfi jó szívét, együttérzését, mert ha valaki, ő igazán tudta, milyen szörnyű, ha az ember szomjas! Cselényi György 105