Ezt ni....!

A buszra felszállt 3 idős néni. Négyüléses helyen, ketten egymás mellett, egyikük velük szemben foglalt helyet. Szemmel láthatón a város falusias peremére igyekeznek, talán szomszédok(?), utcabeliek(?), de tény, régen ismerik egymást. Az ablaknál ülő néni a törött, de már gyógyulófélben lévő karjáról kezdett beszélni. De olyan szemléletes, ráadásul vidám előadásban, hogy hiába volt rajtam maszk, meg hiába palástoltam, a szemem alatti arcrészemen észrevette mosolyomat. Látván e közönségsikert, még lelkesebben mesélte a vele történteket. 

 - Tudjátok, már este volt, s libákat kergettem be az ólba. Hiába volt sötét, az egyik nem akart bemenni. Zavartam, tereltem a seprűvel, de mindenfelé akart szaladni, csak az ólajtó felé nem. Hogy ne idegesítsen tovább, két kézzel fogtam meg a seprűt, hogy a fenekére vágjak egyet. Emlékeztek, sáros, latyakos idő volt, s megcsúsztam, vagy megbotlottam, már magam se tudom, de elestem. Eltört a bal karom, a könyökömtől lefelé, még a hüvelykujjamban is megrepedt a csont. 

A másik két öreg asszony részvétteljesen hallgatott. 

 - Már hagyján, csak egy vékony gipsz van rajta - folytatta. - Azt mondta az orvos, ha majd azt is leveszik, tornára kell járni. - De tudjátok, mit?! Ezzel az ép jobb kezét ökölbe szorította és többször előre-hátra lengette. 

 - Ezt ni! - ami azt jelentette, túró az orvos fülébe. - Tornázok és éppen eleget, ott van a rengeteg csirke, meg a malacok - magyarázta. 

 Hogy a libaterelés, meg a csirkék és malacok körüli munka nem egyenértékű a speciális gyógytornával, erről a nénit nemigen tudtam volna meggyőzni, meg a társalgásukhoz nekem egyébként osztottak kártyát. 

 Cselényi György