Óvatos lennék a hurráoptimizmussal
Napjainkban az érdeklődés középpontjába került a szakképzés.
Ez természetes, hiszen nagyrészt az oktatáson, képzésen múlik az ország
fejlődése, jövője.
Magas helyekről gyakran halljuk, hogy a duális szakképzést
igyekeznek előnyben részesíteni. Ennek során a tanulók oktatásába bevonják a
multinacionális cégeket, vagyis a vállalkozások vegyenek részt a maguk céljának
és követelményeinek megfelelő szakemberek képzésében.
Elismerem, az igen jól hangzik. Azt is aláírom, hogy nagyrészt
jogos a munkáltatók panasza, hogy a hozzájuk kerülő fiatalok jó része csak nézi
a modern gépeket, de azokat nem képes kezelni, sőt arra megtanítani sem könnyű
őket. Nyilvánvaló, hogy a világ legmodernebb gyáraiban használatos eszközök
beszerzésével a magyar szakképző iskolák nem tudnak versenyezni a multi cégekkel.
Én mégis óvatos lennék a duális szakképzéssel kapcsolatos kormányzati
és iparkamarai hurráoptimizmussal. Attól tartok, a multi cégek abban lesznek
érdekeltek, hogy a tanulókat éppen csak annak a gépnek a kezelésére tanítsák
meg, amelyen alkalmazni akarják őket. Ha mondjuk, valamelyik autógyár a
fiatalembert csupán arra tanítja meg, hogy a gépkocsi négy kerekébe a rögzítő
csavarokat hogyan csavarja be, meg csak arra koncentrál, hogy ezt minél
kevesebb másodperc alatt végezze el, abból nem tudom, lesz-e jó és sokoldalú szakmunkás.
Szerintem az a lényeg, hogy az iskolából testileg,
szellemileg és erkölcsileg kellően képzett emberek kerüljenek ki, akik az
agyi-idegi-pszichikai teherbírásuk okán bármire hamar megtaníthatók. Hogy ez elérhető
és megvalósítható legyen, ahhoz nem lenne szabad elsorvasztani a közismereti
tárgyak tanítását se. Jóllehet, a gyerekeket fölösleges dolgokkal, ismeretekkel
terhelni se kell. De nem könnyű eldönteni, mely tudnivalóra van, vagy nincs
szükség. Adott esetben nagyon jól jöhet, ha valaki ezt is tudja, azt is tudja,
pedig valamikor úgy nézett ki, nemigen lesz rá szüksége. Jó érzékkel,
tehetséggel kellene szelektálni a tananyagban, s konzultálni öreg és ifjú
szakemberekkel.
Arra kell törekedni, hogy a munkások ne csak betanított tevékenységre
legyenek alkalmasak. S legyünk őszinték, a nagy cégek derékhada ilyeneket
igényel. Az a gyanúm, hogy a világcégek a
saját maguk kezébe vett szakemberképzést ebbe az irányba fogják elvinni. Ezzel
hosszú távon Magyarország nem biztos, hogy nyer.
Eszembe jut egy 50-60 év közötti vasas szakmával rendelkező
férfivel folytatott beszélgetésem. Az illető Európa csaknem minden országában
dolgozott. Elmesélte, hogy
Németországban, Angliában és másutt is a kollégái és a főnökei tátott szájjal csodálták,
hogy tud esztergálni, forgácsolni, hegeszteni; ért, a lakatos és a festő munkához
is. Mi több, nem buta a villanyszereléshez és a gépek karbantartásához se. A többiek csak egy-egy olyan munkaműveletet
tudtak elvégezni, amelyek még egy szakma tudnivalóit sem ölelték fel. A
vállalat csak arra tanította meg őket.
Tudom, tengernyi a gond! A szakmunkásképző intézmények
panaszkodnak, hogy az általános iskolákból írni-olvasni alig tudó, gyenge
képességű gyerekek tömege érkezik hozzájuk, és velük nagyon nehéz a szakmát megfelelő
szinten elsajátíttatni. Gond, hogy Magyarországon a fizikai munka széles körben
lenézett, majdnem megvetett tevékenység. Nincs presztízse. A családok nagy része szétesett, elzüllött, a
fiatalok nem kapnak otthon kellő motivációt és példát az életben történő kellő
helytálláshoz, kitartáshoz. Ez mind-mind tény és igaz! A probléma rendkívül
összetett és bonyolult.
Mégis arra inteném a magyar oktatásügy országos illetékeseit,
vegyék tekintetbe, hogy nem minden arany, ami fénylik. S ne dőljenek be a multi
cégek dumájának, meg gyakran szemfényvesztésének. S vigyázzunk a magyar
szakmunkásképzés messze földön még ma is jó hírére, ázsiójára. Nehogy abba a hibába
essünk, hogy a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is!
Cselényi György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése