Az önálló vélemény tűrhetetlen számukra

Mi a baj a pártokkal?

Történt, hogy hónapokkal ezelőtt az Interneten felkérés érkezett hozzám, hogy csatlakozzak X oldal kedvelőihez, vagy inkább egy csoporthoz. Gondoltam, miért ne, meg a kedves invitálásának nehéz ellenállni. 

Kiderült, egy meglehetősen intenzíven politizáló csapatban találtam magam, amely megmondom őszintén, nem volt ellenemre, mert világéletemben érdekelt a politika és jómagam is szívesen szólok hozzá az ilyen témákhoz.

Hónapokig nem volt gond, a Facebook-értesítéseim közé sűrűn érkeztek a tudósítások, hogy ki, mit kedvel, miről fejtette ki véleményét, minek az elolvasására hívja fel a figyelmet... Élénk figyelemmel követtem nyomon a bejegyzéseket, s ha volt véleményem, gyarapítottam a kommentek számát.   

Egy idő után feltűnt, hogy két asszonytól elakadtak az értesítések. Próbáltam kideríteni, mi történhetett. Töröltek ismerőseik közül! Titok számomra, hogy önszántukból, vagy parancsra tették-e? De semmi gond, mert van, illetve maradt ismerősöm bőven, viszont néhány gondolat felvetődött bennem. Arra a következtetésre jutottam, hogy a pártok nem kedvelik az önálló gondolkodást. Tűrhetetlennek tartják az övéktől eltérő, vagy a számukra előírt véleménytől különböző álláspont hangoztatását.  

Nem akartam mentegetni, de...

Erre a megállapításra annak alapján jutottam, vagyis azután kerültem törlésre a két asszony ismerősei közül, miután Simon Gábor ügyét vetették fel. A hozzászólásomban kifejtettem, hogy nem akarom mentegetni a hatóságokat, de az ilyen politikusokat jogállamban nehéz elkapni, leleplezni rájuk bizonyítani akármit. Egyrészt a kapcsolatrendszereik, másrészt tanácsadóik, illetve a saját eszük, körültekintésük miatt.

A szüleim arra tanítottak, hogy mielőtt megítélek valamit, képzeljem magam mások, az érintettek helyébe. Akkor lehet, sok mindent másképpen fogok látni. Ezt tettem!

Elképzeltem, ha én tagja lennék valamelyik pártnak, s megbíznának a pénztárnoki teendőkkel, meg arra kérnének, ha tudom, akkor se mondjam el senkinek, kitől, mikor, honnan és mennyi pénzt kaptunk, bizony én sem mondanék a hatóságoknak semmit. Ha nem ezt tenném, elsüllyednék szégyenemben a többiek előtt.

Ha nem tudnak a politikusra rábizonyítani semmit, meg nincs feljelentő, meg nem jelentkeznek a károsultak, a bécsi bank és az adományozók se igen törik magukat az információadással, akkor bizony jogállamban nehéz az ilyen emberekkel mit kezdeni. Pláne, ha az őrizetbe vétellel, meg az előzetes letartóztatással járó - amely nem tarthat örökké - gyötrődést elviselik. 

A "bűnlajstromomat" valószínűleg növelte a két nőnél az is, hogy a balhét mások helyett elvivő Zuschlag Jánossal kapcsolatban is továbbítottam a virtuális világba együtt érző sorokat.   

 Nem akartak árulók lenni!k árulók lenni

Odáig „fajultam”, hogy azt se rejtettem véka alá, hogy bizonyos fokig megértem a 2006-os tüntetés nyomán eljárás alá vont rendőrök hazudozásait. A szóban forgó rendőröktől valakik azt várták, hogy egymás ellen tesznek vallomást a bíróságon.

Ha belegondolunk, ez képtelenség, mert ha ezt csinálják, miképpen mentek volna be a munkahelyükre, hiszen árulónak tartották volna őket. Nyilván az igazság el nem mondását várták tőlük mind a kollégáik, mind a parancsnokaik. Minden bizonnyal ezért döntöttek a "nem láttam, nem hallottam, nem tudok semmit" – verzió előadása mellett, még akkor is, ha tőlük néhány méterre zajlottak a szörnyűségek. A hazugság lelki terhével önmaguknak, meg a Jó Istennek kell elszámolniuk. Ezek a személyek tulajdonképpen emberi tragédiák részesei, sőt bizonyos szempontból áldozatai. 

Akkor az egyik közismert balliberális politikust az egyik demontráción elmondott beszéde miatt elkezdték kórusban szidni, ganajozni azon a bizonyos Facebook-oldalon. Kértem, gyerekek, mivel nem hallottam és nem olvastam az ominózus beszéd szövegét, tudassátok már röviden, mely részével van gondotok. S beszéljük meg. Hát, nem írtak egy mondatot se. Utána néztem, s az illető valóban nagy butaságokat mondott, de akkor meg kell írni kulturáltan, hogy a véleményével, álláspontjával mi a problémánk, s nem ganajozni....

Hallgatni, mint sír

Gondolom, az efféle véleményem kifejtése miatt a két hölgynél betelt a velem összefüggő pohár, s kiiktattak ismerőseik közül. Semmi baj, túlélem, hiszen több is veszett mohácsnál.

Úgy vélem, jó lehetett és jó lehet, számos előnnyel járhat valamely párthoz tartozni, bár eddigi életem során egyikhez sem volt tagként szerencsém. Ott az emberek talán amiben tudják, segítik, támogatják egymást. De körükben afféle „mard el”- típusú emberekre van szükség, meg olyanokra, akik a többiekétől eltérő véleményüket, mintegy egy sírhalom, képesek elhallgatni, magukba fojtani, s csak a vezetőiknek feltehetően tetszőt hangoztatni. Meg parancsot végrehajtani. Úgy látom, a pártoknál az önálló vélemény előadásának nincs tere, s ez nagy baj. S egy idő után azért mennek félre, vagyis nem a kívánatos irányba a politikai szervezetek szekerei, az országéról nem is beszélve.
Még megemlítem, hogy van egy ismerősöm, akivel nagyon ritkán értünk egyet. Leírja véleményét, s én is azt teszem az enyémmel.  Sose sértegetjük, ganajozzuk egymást. Ezt az embert a sajátomtól eltérő gondolkodása ellenére is már-már barátomnak tekintem. 

A két hölgynek sikeres politizálást kívánok, s arra kérem őket, az életkoruk miatt se féljenek a nyáj hangjától némiképpen elütő effektusoktól, meg ne engedelmeskedjenek a némaságot előíró parancsoknak, mert ezekkel nem szolgálják közösségük érdekeit. Persze készséggel elismerem, ha eleget tesznek intelmemnek, akkor lehet, csorbát szenved személyes karrierjük, de az ilyen benne van a politikai pálya „paklijában”. Persze, azt is megértem, ha titkon, a szívük mélyén egyet is értenek velem, de nem kockáztatnak miattam.  

                                    Cselényi György