Négy
angyalt, akarom mondani, apácát láttam átsuhanni Nyíregyházán,
a Petőfi téren. Fehér ruhában voltak. Egyikük, a szemüveges egy
pillanatra megállt, felém fordult, diszkréten a csípőjére tette
kezeit, a térdeit enyhén megroggyantotta, s rám mosolygott...
Lehet,
ezzel azt kérdezte tőlem, miért bámulsz? Zavaromban azt se
tudtam, a telefonomon melyik gombot nyomjam meg a fényképezéshez.
Szívem
szerint rebegtem volna, szia édes, hogy vagy, hová mész? De nem
mertem, mert féltem, még megver a jó Isten. Riportkészítéssel
meg sem próbálkoztam, mert egy barátságos mosolyra még igen, de
egy diskurzusra már nemigen fogadtak volna kegyeikbe. Vagy, ki
tudja...
Szépek,
vakítóan fehérek voltak, a jóság személyes megtestesítői.
Továbbra is néztem őket. Nem ló-, meg szamárháton folytatták
útjukat, mint régen a szerzetesek, hanem egy klassz szürke Opel
típusú autóba szálltak. Egyikük a volán mögé pattant,
bezárták az ajtókat és elviharzottak. Hát, hiába... Hozzájuk
is begyűrűzött a XXI. század.
Gondoltam,
menjetek édes, várnak rátok a testi és lelki betegek és más
rászorulók. Isten vezérelje és vigyázza utatokat!
Cselényi
György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése