Hiányzik az ember tisztele

Szombaton (március 17-én) bementem egy nagy építőanyag és műszaki cikk áruházba. Az ünnep után alig volt vevő. A bolt személyzete harsányan nevetett. Azt hittem, unalmukban valami Hacsek és Sajó-, vagy Hofi Géza-poént hallottak a tévében, rádióban... és azon derülnek.

Kiderült, nem erről van szó. Egy sovány, bottal járó, s talán a 100. életévéhez is közeljáró bácsin nevettek.

- Csibeháló van(?) – kérdezte az idős ember. Magát a bácsit, úgy egészében, meg talán a csibeháló keresését találták mulatságosnak.

Egyik kereskedő se mozdult meg, hogy segítsen neki. Talán valamelyik mutatott valami irányt, míg a kollégája megjegyezte:

- Jól elküldted az öreget...

A nevetés és a derültség folytatódott. Az egyik hölgy csodálkozva, szinte szemrehányóan nézett rám, hogy nincs kedvem röhögni, gúnyolni az öreget. Gondoltam, mindenki megöregszik egyszer, persze, csak akkor, ha a sorsa és az Isten is úgy akarja. Értékelni kell, hogy az idős kora ellenére még el tud menni egyedül az áruházba, s meg tudja mondani, mit szeretne vásárolni. Egyébként se mondott hülyeséget. Ugyan az áru, amit keresett, nem csibeháló, hanem csirkeháló, de a kereskedőnek tudnia kell, mit akar az öreg, és segíteni kellett volna neki nem röhögni rajta.

Egyébként mindnyájunkkal előfordul, hogy valaminek nem tudjuk a hivatalos nevét, csak nagy nehezen próbáljuk elmagyarázni az eladónak, hogy mit szeretnénk, s milyen célra. Az ő feladata meghallgatni a vevőt és segíteni, amiben tudja.

Szerintem a boltokból nagyon, de nagyon hiányoznak a régi, vérbeli kereskedők. Akik azt a vevőt is megbecsülték, aki néhány fillér, vagy forint értékű árut akart beszerezni náluk, sőt még azt is, aki csak érdeklődés céljából tért be hozzájuk. Rögtön szemkontaktust teremtettek vele, s megkérdezték:

- Mi tetszik, miben segíthetek? S nem kacarásztak a vásárlón. Úgy vélem, alapvetően hiányzik magának az embernek a tisztelete.

A szóban forgó üzletben elektromos elosztót vettem, s számlát kértem. De számla gyanánt másutt A4-es, vagy annál kicsit kisebb papírlapot szoktak adni. Ezúttal egy olyan kicsi fecnit kaptam, mint bármely boltban, amely adóelszámoláshoz alkalmatlan. Később láttam, minden fel volt rajta tüntetve, amire szükség van. Halkan megkérdeztem a kasszánál ülő hölgytől, hogy ez a blokkszerűség megfelel az adóelszámoláshoz szükséges számlának? A középkorú nő olyan megilletődötten, sértődötten és olyan hangnemben válaszolt, amelytől lehet, felment a vérnyomásom.

Más! A múltkor a feleségemmel megálltunk egy kis faháznál, butikszerűségnél, ahol sós perecet és kürtős kalácsot árulnak. A nejem mondta, kürtős kalácsot szeretne. Az árus közölte:

- Nincs! De olyan képpel és stílusban mondta ezt, akinek terhére van az élet, s alig várja, hogy a vásárló ne zavarja, tűnjön el a szeme elől.

- Kalácsot már nem árul ? – kérdezte a nejem ártatlanul.

- Dehogynem – mondta a nő továbbra is kelletlenül.

- Akkor mikor lesz? – érdeklődött a nejem.

- Három perc múlva – hangzott a válasz.

Akkor nem célszerűbb és egyszerűbb lett volna legelőször azt mondani a vevőnek, hogy most sül, ha vár, néhány percig, akkor tud adni.

Szóval rengeteg a munkáját unó, utáló, nem a megfelelő helyen lévő ember.

Más! A múltkor egy 60 éves tanárnő elkísérte a 95 éves apját az orvoshoz. Az asszisztens úgy beszélt az idős emberrel, mint a kutyával. Kutyával? A kutyafülét, a sok helyütt az eb sokkal nagyobb becsben van az embernél is.

A pedagógus szólt az asszisztensnek, hogy ne legyen olyan durva az apjával, mint a pokróc, mert lehet, amire ön megérné ezt a kort, már az írmagja se lesz meg.

Szóval rengeteg ember van olyan helyen, olyan munkakörben, amelyhez talán a szaktudása, gyakorlata megfelel, de a modora viselkedése aligha, s unja, utálja a munkáját, amelyben minden eltöltött perc szenvedés számára.

Tulajdonképpen sajnálatra méltók!

Cselényi György