Baráti találkozón voltam a minap. A csodálatosan rendben tartott falusi porta
gazdája jogos büszkeséggel mutatta házát, udvarát. Ez utóbbi egyik érdekessége,
hogy a pulykák nem voltak ólba, ketrecbe zárva, hanem amelyik megunta a földön
való járkálást, kapirgálást, szedegetést, az boldogan ült az udvar magas fáinak
ágain és kíváncsiak nézte a vendégeket.
Ellátogattunk a sertésólhoz is. A termetes fekete koca
békésen feküdt és szoptatta gyönyörű, formás, életre való malackáit.
A gazda egyiket felvette az anyja mellől és egy közismerten
állatbarát hölgy kezébe adta. A nő a malackát ölébe vette, vállára fektette,
jobb kezével tartotta, a ballal pedig simogatta a hátát. A kismalac mindezt jó
néven vette, meg se mozdult és meg se nyikkant. Tágra nyílt szemekkel nézte az
embereket.
A hölgy miközben kényeztette a jószágot, sajnálkozó, aggódó,
siralmas hangon vetítette előre az állat jövőjét.
„Meg fognak ölni” – mondta olyan szívbemarkolóan, olyan
együttérzéssel, hogy a jelenetet napok óra nem tudom elfelejteni. Mi több, ma
reggel lelkiismeret-furdalás közepette főztem és ettem meg a boltban vásárolt
kolbászt.
Arra gondoltam, a kolbász alapanyaga valamikor olyan kedves,
aranyos, szeretetre méltó malacka volt, mint amilyet kolléganőm tartott mellkasán.
Soványnak tartom a bibliai vigaszt, hogy ők azért vannak, hogy bennünket
szolgáljanak, tápláljanak.
Felmerült bennem: legyek vegetáriánus? Gondoltam, utána
nézek, az milyen előnnyel, kockázattal és hátránnyal jár! De ha azt vesszük, a
növények nagy részét is megöljük ahhoz,
hogy megehessük, elfogyaszthassuk, még akkor is, ha nem sajnáljuk őket úgy és
annyira, mint az állatokat.
De nekünk, embereknek is élnünk kell! Viszont kár, hogy azt
jelentős részben az állatok megölésével tesszük, tehetjük.
Cselényi György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése