 |
| A kép csupán illusztráció. Készítette: Cselényi György |
Szilveszter éjjelén gyalogoltam egy kört szülővárosomban. A
látvány lehangolt. Sötét ablakok százai. Az utcákon egy-egy ember – elvétve.
Sehol
egy kis ricsaj, egy kis felhajtás, egy kis vidámság. Mindenütt síri csend. Már
a papírduda fújása, meg a petárdadurrantás is kiment a divatból?
Ennyire ki lenne a nép? Mi már semminek se tudunk örülni? Nem
hiszünk senkiben és semmiben? Kiveszett belőlünk a remény? Mindennapjaink egyformán
szürkék? Kínlódunk, szenvedünk, s alig várjuk, hogy elteljen? Igaz, valamennyi
24 óráig tart, de nincs semmi, ami kicsit feldobna bennünket? Sehol egy kis röhögés,
egy kis bolondozás, egy kis könnyedség, egy kis szórakozás? Sehol egy percnyi
„sose halunk meg” – hangulat?
Vajon miért vagyunk ennyire búsak, hidegfejűek, hidegvérűek
és racionálisak? Hová lett belőlünk egy kis lazaság?
Persze van, ami örök, ami sose áll meg. Az egyik utcasarki
kocsma most is nyitva. Várja a vendégeket, de az ajtó üvegén át látom, hogy
csak egyetlen ember támasztja a pultot. Ebből bizony e helyütt se lesz
mulatság.
Megint nézem az ablakokat. A tévéképernyők fénye se kéklik a
függönyök mögül. A nép már azt se nézi? Sötétek a konyhaablakok is. Már vége az
ünnepi vacsorának, vagy el sem kezdődött, esetleg nem is volt és nem is lesz?
A szilveszter előtti napon is feltűnt, hogy az élelmiszer
áruházban vagy 20 bevásárlókocsi közül egy-egy aljában láttam pezsgős üveget,
meg egy-egy doboz sört lapulni. Bezzeg a régi időkben ilyenkor harcolni
kellett, hogy mindenki hozzájuthasson az áhított bor-, sör-, virsli-,
sertésköröm és más kocsonyakellék adagjához. Meg protekcióért pitiztünk a
boltosoknak. Ennek már talán örökre vége. Mindenből van rogyásig, csak a vevő
tűnik egyre kevesebbnek. Nem fogható minden a pénz hiányára.
Hogy is van ez? Szűkösség idején lelkesedés volt, most pedig
a bőség időszakában meg a búsongás, a félelem, a szorongás, a rosszkedv, a letargia,
a nekünk semmi se jó – érzése uralkodik.
Vajon ki boldog? Hallgatom az egyik rocksztárral készített
interjút. Kérdezték tőle, hogy boldog? Mi, kisemberek észjárása szerint boldog
lehet, mert évtizedek óta ajnározott, művész, mindent elért, amit abban a
szakmában Magyarországon el lehet érni, a közönség imádj(t)a, számos hivatalos
kitüntetést kapott, anyagi gondja nemigen van, mégsem mondja, hogy boldog.
Zavarba jött és mellébeszélt.
Az egyik élsportoló is azt mondta, tulajdonképpen egyik arany
érme se jelent már számára szinte semmit, legfeljebb egy kellemes emléket, amikor
megtudta, hogy ő nyert, meg a himnusz elhangzása közben a magasba kúszott magyar
zászló.
Akkor tulajdonképpen nincs boldogság? Vagy az csak egy
pillanatnyi múló állapot? Olyan, mint amikor gyerekkorunkban azzal játszottunk,
hogy a napsugarakat egy tükörrel árnyékos falra vetítettük, s a pajtásunknak el
kellett kapnia azt? De hiába ugrott és tenyerelt bárhová szegény, a fényes terület egy pillanat múlva már megint elszabadult a keze alól és másutt volt látható,
kergethető. Akkor a boldogság elméleti fogalom, amely tulajdonképpen a
valóságban nem is létezik? Elérhetetlen, vagy megtarthatatlan?
Sokan próbálkoztak már a nép lelkének és mentalitásának
kifürkészésével, de szerintem nem jutottak semmire. Úgy látszik, az ember természete, az élet dolgaira való reagálásának oka
örök rejtély marad.
Cselényi György
__________________________________________________
-------------------------------------------------------------------------------------
Portrék: https://youtu.be/8y-EHOHzSoI
Településrészek: https://youtu.be/bApEocAvBJc
A
magyar földek és kertek ígérete: https://youtu.be/BwjH2H0wdEk
Lapszemle és megjegyzések:
A szerelem várása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése