Megjelent Kovács Éva: Őserdő rabja lettem című regénye

Kötet a szeretet hatalmáról

A regényt a szeretet hatja át, a remény és a mesék világa. Az olyan szeretet áhítata, amelyet egész életemen szerettem volna átélni. Mert a szeretet a legnagyobb kincsünk, de sajnos kevés van belőle e Földön. 

Az Őserdő rabja lettem – címmel megjelent kötetem a szeretet csodálatos és pótolhatatlan voltát sugalmazza az olvasóknak, és a jó Istennel való kapcsolatomról mond el mindent. A regényt életem nagy művének tartom. Az írása közben, meg amikor a megjelenése után olvasom, folyamatosan potyognak könnyeim. A regényt szeretettel ajánlom azok figyelmébe, akiknek van, de még inkább azoknak, akiknek életéből hiányzik az éltető és boldogító szeretet. 

Kovács Éva

evacska08@gmail.com

Kovács Éva Facebook oldala:

 https://www.facebook.com/kovacs.eva.733450?fref=ts 

Részlet a regényemből

„....Másnap ébredtem fel nyakig betakarva, ömlik rólam az izzadság, az ízületeim, hasogatnak. Ott fekszem, mint egy darab fa. Szólnék de, nem jön ki hang a torkomon. Gyermekkoromban voltam utoljára ilyen beteg. Az orvosok küzdöttek az életemért. Sokáig feküdtem kórházban, ott úgy vigyáztak rám, mint a szemük fényére.

Járvány ütötte fel a fejét a városban, sok kisgyermek beteg lett főleg a kisebbek. Emlékszem, mennyi finomságot, hoztak nekem a szüleim, mert a madártejet imádtam. Mondogatták, nekem, ha megeszed, rögtön meggyógyulsz, fiam. Én pedig elhittem minden szavukat, lelkesen kanalaztam magamba minden cseppet.

Nem gyógyultam meg, csak tartották bennem a lelket. A drága nővérkék is rengeteget dolgoztak éjjel-nappal. Ha fáradtak voltak, akkor is mosolyogtak, és sokszor megsimogatták a fejemet. Hogy vagyunk nagy legény, mikor mehetsz már haza? - kérdezték tőlem, de én, csak ráztam a fejem, amikor kicsit jobban lettem. Kórteremről kórteremre jártam, még a felnőtt részlegbe is. A hosszú folyosókon keresztül közben mindenhová bekukucskáltam én, a kíváncsi gyerek. Nem zavartak el onnan soha, csak annyit kérdeztek: kit keresel? Egy kicsit hazudtam.

- A mamámat – válaszoltam – , valahol itt fekszik. Gyakran beszöktem az orvosi szobába, nézegettem a lázlapokat. Így teltek a napjaim. Nem tudom hány nap, telhetett el, de sosem unatkoztam.

Az egyik nap átmentem a felnőttekhez. Az egyik szobából egy néni integetett nekem.

- Gyere, adok valamit. Odaszaladtam, gondoltam csoki lehet, azt imádom.

- Tessék, néni, miért hívtál? – kérdeztem.

- Hoznál nekem egy kis vizet? – mondta.

- Persze, szívesen!

A néni nem tudott felkelni.

- Miért vagy kórházban? – tudakoltam. Ő nem szólt semmit, kezébe, vette a poharat, és úgy kiitta a vizet belőle, hogy alig marad egy csepp az alján.

- Ez igazán jól esett, köszönöm szépen – szólt. – Gyere ide az ágyamra! A kezével készített helyet nekem. Odaültem mellé és nézem az arcát. Milyen ráncos, de a jóság messziről sugárzik róla.

- A hajadat fested néni? – Dehogy, ilyen lett a színe – mosolyodott el.

- Az enyém is ilyen lesz egyszer? Biztosan gyermekem.

- Nagyon beteg vagy?  

– Igen, rákom van de, jobb, ha nem tudod a részleteket. Kicsit csalódott voltam, hogy nem kaptam pontos választ a kérdésemre. Rejtett oka lehet titkának, ezért nem is faggatóztam tovább. Csendben maradtam.

- Na, mi a baj, elvitte a cica a nyelvedet? Látta a néni, hogy sajnálom. - Sose búsulj, ez az élet rendje, kinek így, kinek úgy, nekem ez jutott a sorstól.

- Húzd csak ki a fiókot, van benne egy finom csoki. Tudtam, éreztem, repestem az örömtől. Óvatosan, kihúzom a fiókot és ott volt a csoki. - Vedd el bátran, a tiéd – biztatott. Csillogott a szemem az örömtől.

- Köszönöm néni!

– Semmiség, egészségedre! Nem tudtam, hogyan fogom meghálálni ezt neki, de most nem törődtem semmivel, majszoltam a csokit. Ki tudja, mikor ettem ilyen finomat. - Mesélj magadról egy kicsit. De erre nem került sor. Mivel vizit lesz, vissza, kell mennem a szobámba. - Majd jövök néni, ne szökj meg - kértem.

- Nem tudhattam, hogy nem látom többet. Gyakran eszembe jut most is, ha csokit kapok valakitől.

Visszamentem a szobámba. Félórát szántam a kórházi felfedező utamra, ahogy én mondtam.

- Keresett valaki? - kérdeztem a többiektől. – Nem, eddig senki! Kicsit megnyugodtam, kibújtam a papucsomból és irány az ágy! Nyakig betakaróztam és úgy tettem, mintha aludnék. Jöttek vizitre sorban minden ágyhoz, néhol hosszabban időztek, attól függött, kinek, mi a betegsége. Odaértek hozzám. A doktor bácsi csak egy szót szólt.

- Nos, ketteske, hogy vagyunk? - Miért kettes vagyok, nem értem, biztos így tudta megjegyezni az arcokat. Én persze vigyorogva mondtam: jól! - Ennek örülök, a többit nem értettem, mert latinul beszélt a doktor a nővérhez az pedig jegyzetelt és közben bólogatott minden szónál. Ezt megúsztam, nem vettek észre semmit. Alig vártam, hogy vége legyen a vizitnek. Megígértem, megyek a nénihez. Az ajtófélfa mögül kukucskáltam. Amikor csend lett, beindultam, szaladtam a nénihez, aki nem volt a helyén. Az ágy pedig frissen volt vetve, rajta új ágynemű. A kisasztalon egy levélre rá volt írva: „A kisfiúnak”. Bocsánat, hogy megszöktem tőled, tudod nekem soha nem volt unokám és családom. - Te egy aranyos gyermek vagy, és köszönöm neked, hogy az utolsó perceimben mosolyt csaltál az arcomra. Majd ha nagy leszel, kapsz tőlem ajándékot. Nem szeretném, hogy a házam idegenek kezébe kerüljön, ezért megtettem a kellő intézkedést. Mindent leírtam az ügyvédemnek, keresni fog.

- De addig vigyázz magadra, én a mennyből vigyázok rád.

- Úristen! – huppanok le az ágyra és úgy sírok, még a nővérke is bejön. - Ne sírj, van itt neked valami, a néni kérte, adjam oda, ha jössz. Egy dobozt nyújtott át nekem szépen becsomagolva. Gyorsan kibontottam, mint karácsonykor, közben a szívem kalimpált. Kinyitottam és nem akartam hinni a szememnek. Mindenféle csoki volt a dobozban. Istenem, szegény néni mindenét nekem adta. A dobozt magamhoz szorítottam, mintha a nénit ölelném át. Elcsukló hangon mondom. - Köszönöm nővérke! Ő pedig szintén meghatódva kilép a szobából. - Ne maradj sokáig, nehogy baj legyen!

Csak annyit, teszek, hogy felidézem magamban a nénit, aki most is mosolyog és integet nekem. Rövid idő után visszacsoszogok a szobába. Megint nagyon beteg vagyok. A szívemmel lehet baj, szúr és sajog nagyon sokáig. Ahogy visszagondolok arra az időre, könnyes lesz a szemem. A házat is megörököltem és most egy testvért is. Hálás lehetek a sorsnak...”

                                                                                                                Kovács Éva

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Cselényi György tevékenysége, szolgáltatásai: 
http://web.t-online.hu/cselenyi53/prezent.htm