A
lakásom közelében a piros lámpa jelzésére gyakran állnak meg
kamionok is, amelyekről báránykák hangja hallatszik. Ilyenkor
mindig elszorul a szívem, hogy szegénykéknek már nemigen van sok
idejük hátra, mert viszik őket a vesztőhelyre. A minap is
hallottam néhányuk hangját. A nagy melegben részvéttel néztem
ki az ablakon, de kissé megnyugodtam, mert egy személyautó
utánfutóján bégetett néhány, s élt bennem a remény, hogy
talán csak eladni viszik őket, vagyis egyik gazdától a másikhoz
kerülnek, következésképpen még élhetnek egy kicsit, napjaik
nincsenek megszámlálva.
Sajnálom
az állatokat. Hívtak horgászni, de nem mentem. Szánom a szegény
halakat, amikor a szájukban azzal a nagy hegyes és görbe kampóval,
horoggal rángatják, majd kiemelik őket a vízből. Már gondoltam
arra, hogy jó lenne vegetáriánussá válni, vagyis lemondani az
ölés révén asztalomra jutott húsételekről, de eddig nem
sikerült. A jövőben hátha képes leszek megvalósítani.
Kedvelem
és tisztelem az állatbarátokat. Az olyanokat, mint például Tibor
és a felesége, Anikó, akiknél a napokban vendégeskedtem.
Elmondták, hogy a fekete kutyus, amelyet Lilikének neveztek el,
magától jött a portájukhoz. Lehet, valaki elzavarta, kidobta.
Tibor és Anikó befogadta, s az ebnek azóta is jó sora van náluk.
Cselényi György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése