El vagyunk baltázva?

Attól tartok, nagyon el vagyunk baltázva. S nemcsak egy emberöltőre, hanem annál jóval hosszabb időre, mert ilyesmi szerintem nem hozható helyre rövid idő alatt. Ahhoz a szülők és pedagógusok felfogását, gondolkodását kellene megváltoztatni, ami nem megy máról holnapra.

Úgy látom, hogy belénk van kódolva a gátlás. Az is, ami egyébként nem tilos, mert nem ártunk vele senkinek, de generációk nőnek fel, úgy, hogy nem szabad...!

Az iskolában ki számít jó gyereknek? Aki csedben ül, ötödikes korában már a 7. évre előírt kötelező olvasmányt bújja, nincs vele gond, lényegében meg sem szólal. Az ilyenekre mondják: áldott jó gyerek.

Beszélgettem egy thaiföldi gyerekkel, aki valamilyen cserediákként egy évet tanult Magyarországon. Náluk, otthon teljesen megszokott látvány, hogy úton-útfélen fiatalok és idősebbek afféle feszültséglevezetésként karate- és más gyakorlatakat végeznek. És nem neveti őket senki. Ha ez nálunk is általánossá válna, talán kevesebb lenne az iskolai erőszak. Napközben akár többször meditálnak, amely talán segít levezetni a nap során bennük felgyülemlő feszültséget.

A thaiföldi diák megfigyelte, hogy amikor vége példul van a cirkuszi előadásnak, és fel lehet ülni az elefánt határa, a magyar gyerekek többsége fél, és sír, hiába ott van a szüleje, meg a cirkusz embere, hiába tudja, nem történhet semmi baj, ezek az állatok hozzá vannak szokva az emberekhez, békések, jámborak, még is tartanak a tulajdonképpen nem létező veszélytől.

Magyarországon a tanárok többsége elképedve panaszkodik a tanári szobában, hogy a gyerekek az óraközi szünetben szaladnak, mint az őrültek. A fülem hallatára egy férfi tanár pártolta őket, hogy hadd fussanak, nem arra való a szünet? E pedagógus gyakran szervez a gyerekeknek kerékpártúrát, mert ő maga is imádja a mozgást. „Te is jól fogod fel...” - vetették a szemére. 

Szerintem kevés ilyen tanár van a pályán.

Nem arról van szó, hogy amikor csendre és fegyelemre van szükség, akkor is viháncoljanak a gyerekek, de ha nem muszáj, akkor ne korlátozzuk őket fölöslegesen. Még akkor se, ha bennünket így neveltek.

Egy nyugaton hosszú ideig edzősködött férfi mesélte, hogy a magyar fiúknak a focimeccs előtt remeg a lábuk, annyira idegesek. Ő ilyet a német játékosok körében nem tapasztalt. Felmegyünk a pályára, játszunk, s vagy győzünk, vagy döntetlen lesz az eredmény, vagy kikapunk. De közel se voltak annyira stresszben mint a magyar játékosok. Úgy vélte, a magyar srácok nagy részének pszichés problémái vannak.

A magyar emberek lelki problémáiért vajon kiket terhel a felelősség?

Cselényi György