Megdicsőülés vagy szégyen

Halljuk, olvassuk, hogy az Európai Bizottság beperelte Magyarországot az Európai Bíróság előtt a betelepítési kvóták miatt, bizonyos szervezetek pedig az Európai Parlamentben készülnek támadást intézni Magyarország ellen.

Arra gondoltam, nem lehetne-, vagy nem kellene-e tüntetést szervezni az Európai Bíróság épülete előtt? Azon részt vennének a V4-ek országai állampolgárainak, meg minden becsületes, jó érzésű, a kötelező kvótát ellenző népek képviselői. Vagy aláírásokat kellene gyűjteni.

Fel kellene hívni az Európai Bíróság minden, ez üggyel foglalkozó és ítélkező jogásza figyelmét arra, hogy esküjükhöz hű határozatot hozzanak! S ne csak a politikai és gazdasági hatalmasságok akaratát, szándékát és az annak mindenáron való megfelelést tartsák szemük előtt, s ne azt érvényesítsék.

Döntésükkel jelentősen befolyásolják Európa és a világ sorsát. S választaniuk kell a között, hogy nevük a történelemkönyvek dicső lapjaira kerül-e, s több európai városban emlékművet avatnak tiszteletükre, emlékezetükre, avagy a személyüket a világ jogásztársadalmának szégyenével hozzák-e összefüggésbe.

Mit szólnátok egy ilyen polgári, civil kezdeményezéshez? Jómagam ehhez kicsinek, jelentéktelennek és gyengének érzem magam, de hátha vannak erre ambiciózus, tekintélyes és alkalmas emberek, szervezetek.

Cselényi György  

Kutyás gazdák tüntetése

Nem tudom, nem tudom, nem tudom…

A világhálón kering egy videófelvétel, amelyen egy tüntetés valamelyik vezéralakja nyilatkozik. A válaszai során többször mondta, hogy „Nem tudom, nem tudom, nem tudom…”

Feltételezem, hogy a 3-4 perces riportfelvételt nem valamelyik stúdióban vagdalták össze ilyen „lejáratósra”. Kedves szónok és vezér úr, így nem tetszett valami meggyőző lenni.

Akkor azt kellett volna mondani, hogy akármilyen hideg van, nem szeretek otthon lenni, imádok a nyilvánosság előtt szerepelni és beszélni. A szimpatizánsaim falkájában való tartózkodáson, mutatkozáson, menetelésen, vonulgatáson kívül komolyabb célom, tervem, szándékom nincs. Megértjük!

A látottak, hallottak alapján az emberekben felmerül a gyanú, hogy valakik esetleg odaküldtek benneteket demonstrálni, s talán még valamiféle juttatásban is részesültök érte.

  

Az eset kapcsán eszembe jutott egy évtizedekkel ezelőtt történt sztori. Vasutasnaphoz közeledvén a közszolgálati rádió (akkoriban nem is volt más) munkatársa Budapesten a Nyugati  pályaudvaron meginterjúvolt egy kocsivizsgáló férfit. A Déli Krónikában élő adásban azt kérdezte tőle, hogy amikor kalapácsával odakoppint a vasúti kocsik kerekeire, mire kell figyelni?

(Ugye az ember afféle választ várt, hogyha a hang nem szép, fémes, csengő, akkor esetleg a kerékkel valami gond lehet, például el van repedve, amit azonnal jelezni kell az illetékesnek, s ekkor nincs indulás, azt a vagont azonnal ki kell vonni a forgalomból, stb.)

Ehelyett az kocsivizsgáló teljesen magától értetődő hangon az mondta, hogy „Nem tudja…!” Amikor felvették ide dolgozni, a kezébe adták ezt a kalapácsot, s mondták, a kocsik kerekeire üssön vele rá...

Ezek után a vasút utazóközönsége igencsak „biztonságban” érezhette magát.

Valami ilyesmit éreztem a tüntetés szónokának nyilatkozata kapcsán is.

                                                    Cselényi György  

Gondban voltak a fotósok

A neten nézegetve a január 2.-ai budapesti tüntetésen készült fényképeket, úgy látom, igen nagy gondban voltak a fotósok, hiszen minden bizonnyal óriási tömeg lencsevégre kapására készültek. Mivel ez nem, vagy kevésbé sikerülhetett nekik, ezért úgy állítgatták masinájuk objektívjét, hogy a tömeget táblák takarják, vagy az elől állókat olyan közelre hozzák, hogy ne nagyon látsszon, hogy mögöttük, köröttük jóval kevesebben vannak, mint a balhék kedvelői szerették volna.

Az egyik hírportál ekképpen számolt be az eseményről: „Halványabb volt az operaházi tüntetés második felvonása”

„Kevesebben mentek el az operaházi tüntetésre, mint három éve, és a hangulat sem volt az igazi.” 
Az idézett mondatok hitelesnek tűnnek.

http://index.hu/belfold/2015/01/02/nehany_ezren_voltak_az_operahazi_tuntetesen/

Forrás: a bal oldali kép: HVG, a mellette lévő: Index 

Egyszer-használatos…

Szakmunkásképzés külföldi kézben?

Nem vagyok híve a tüntetésnek, demonstrációnak, meg általában a nagy felhajtásnak, de a november 22.-ei pedagógus-tiltakozáson az egyik résztvevő számomra nagyon érdekesen fogalmazott. Mondandójának az volt a lényege, hogy hazánknak nem egyszer-használatos szakmunkásokra van szüksége.  

A kijelentés minden bizonnyal azzal függ össze, hogy a kormány a szakmunkásképzést a külföldi tulajdonú multinacionális vállalatokkal szorosan együttműködve tervezi megvalósítani. Kétségtelen, hogy az elképzelés nem kevés kockázatot rejt. E sorok írójának volt szerencséje egy Tisza-parti nagy gyárban tevékenykedni. Igaz, ők nem állították, hogy szakmunkásokat képeznek. A dolgozókat csak arra a néhány mozdulatra, teendőre tanították meg, amelyekre éppen szükségük volt. 

Köszönjük szépen, ha a külföldi nagyvállalatok ilyen mélységű oktatást valósítanak meg. Igen „sok oldalú” szakmunkás lesz, akit mondjuk, az Audi, vagy a Mercedes gyárban csupán az autó kerekébe négy csavar becsavarására képeznek ki. Ekkor a lényeg az, hogy a dolgozó ezt a Forma-1-es versenyeken látott módon - néhány másodperc alatt végezze el.

A gond nyilván összetett, mert a cégek panaszkodnak arra, hogy az iskolákból kikerült, s náluk jelentkező emberek ez se tudják, azt se tudják, vagy olyasmit tudnak, amire nekik nincs szükségük. Nyilván a magyar szakmunkásképző iskolák felszereltségben, korszerűségben nem tudják felvenni a versenyt a világcégekkel. Ezért talán nem árt és nem haszontalan a multi vállalkozásokat bevonni a képzésbe. De az elméleti tudás átadásáról szinte teljesen lemondani, s a tanítást rábízni a multikra, az több mint merész, s talán nem is nagyon távolba látó elképzelés.

Csodájára jártak

Szintén az említett Tisza-parti város óriási gyárában volt egy idősebb kollégám, Béla, aki valamilyen vasas munkásként Európa majd’ minden fejlett országában dolgozott, például Németországban, Angliában, Ausztriában és Olaszországban. Elmondta, hogy személyének csodájára jártak az üzemekben.  A mindössze néhány mozdulatra kiképzett, betanított emberek tátott szájjal nézték, hogy Béla, te értesz a lakatos munkához, te tudsz hegeszteni, sőt esztergálni is….  Elképzelhetik, hogy Béla sokoldalúságát enyhén szólva nem vették rossz néven a német, az angol, az osztrák és az olasz főnökei sem.

Nekem sok gondom, kifogásom volt valamikor az SZDSZ-el szemben, de Magyar Bálint egykori miniszterrel mélységesen egyetértettem abban, hogy az emberekkel elsősorban a problémamegoldó készséget kell elsajátíttatni. Tudja, mit, hol keressen, s mit hol fog megtalálni. Fölösleges dolgokkal ne tömjük a fejünket. Azt inkább gondolkozásra, mint biflázásra használjuk.

A gépesítettség mai fokán egyre kevesebb nyers, fizikai erő szükséges a munkavégzéshez. Sokkal inkább előtérbe került a monotonitás, az idegi és pszichés megterhelés bírása, tűrése, valamint a figyelem-összpontosítás képessége. Meg arra, hogy mindenki képes legyen rövid idő alatt új ismereteket, technológiákat, munkafolyamatokat befogadni, elsajátítani. A számítógéppel való bánni tudás manapság tényleg szinte minden munkahelyen alapkövetelmény. Mindez csak művelt, olvasni, tanulni és a szöveget gyorsan és kellő hatékonysággal érteni, felfogni képes emberekkel érhető el.

Ezért nem szabad lebecsülni a közismereti tárgyakat magyar, a történelem, a matematika, a fizika és egyéb ismereteket és azok oktatóit sem. Ezek kellő szintű megtanítására a külföldi multik aligha lesznek kaphatók, az erősen lecsökkentett óraszámok pedig a magyar iskolákban kevésnek bizonyulnak hozzá.   

Szükség van-e elméleti tudásra?

Lehet vitatkozni azon, hogy az elméleti tananyagban mire van szükség, s mire nincs. A napokban egy hideg-melegburkoló ismerősöm mondta, hogy esetében a lényeg, hogy a pvc-t pontosan vágja el, szabja és szépen ragassza le, de nem érdekli őt, hogy azt miként gyártották, milyen anyagokból hozták létre stb. Tehát a dolog elméleti része hidegen hagyja.

Lehet, igaza van. De ha a dolgokat ennyire leegyszerűsítjük, akkor az orvosnak sem kellene tudnia semmit. Elég annyi, hogy megnyomja a hasam, s ahol fáj, arra szedjek ezt, meg azt… Vajon szükség van-e az összefüggések ismeretére? S ha igen, vajon milyen mélységben, mértékben? Ez talán a szakemberképzés örök dilemmája lesz.

Visszatérve az alapproblémára, én is azt javaslom az illetékeseknek, hogy ne nyugodjanak meg teljesen, ha a külföldi cégek azt mondják, csak bízzuk rájuk, majd ők megoldják magyar szakmunkások képzését. Lehet, azzal anyagilag pillanatnyilag spórolunk valamit, de hosszú távon igen nagyot bukhatunk.       
                                                            

                                                                Cselényi György publicista