Családmenedzserekre lenne szükség

A minap írtam arról, hogy szimpatikus számomra a kormány védőnőket támogató erőfeszítése. Továbbá értem, hogy a demográfiai helyzet javítása érdekében igencsak számítanak tevékenységükre. Elismerem azt is, mivel a magyarországi védőnői szolgálat egyedülálló a világban, ezért hungarikumnak tekinthető.

De kifejtettem, hogy szerintem kicsit eljárt az idő e szolgálat fölött, mert hazánkban óriásit fejlődött az egészségügyi ellátás azon nyomorúságos időszakhoz képest, amikor a védőnők, anyatej, ruha-, pénz- és egyéb adománygyűjtő és egészségügyi tanácsadó tevékenységére igencsak szükség volt.

Továbbá manapság a kismamák nagy része művelt, kulturált, s igen tájékozott. Már a baba kihordásának időszakában rengeteget olvasnak, s elméletben is készülnek babájuk megszülésére, ápolására, etetésére, ellátására, felnevelésére. Rendszeresen részt vesznek tanácsadásokon, orvosi kontrollon. Ha gondjuk van, pillanatok alatt konzultálhatnak a megfelelő szakemberrel.

Továbbá az Internet és az okos telefonok világában a kismamák gyakran a szülész-nőgyógyászt és a gyermek szakorvost is zavarba hozzák informáltságukkal. Tehát a védőnőknek egyre kevesebb olyan tudást kell átadniuk a mamáknak, amely újdonság számukra.

Sokan egyetértettek velem, de voltak, akik nem. 

https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1349536971781966&id=100001770278574

xxxxx

Úgy vélem, sokkal nagyobb szükség lenne családmenedzserekre. Például, ahol kiderül, hogy egy család nagy anyagi gonddal küzd, kilátástalannak tűnik a helyzete, azt mindennap, vagy ha nem is mindennap, de gyakran felkeresné egy mentor, vagy családmenedzser. Joga lenne hozzá, hogy megtudja, mennyi a família havi bevétele, segélyekből, közmunkából, bármiből. Megtanítaná a felnőtteknek, hogy bizonyos összeget tervezzenek be a villanyszámlára, a fűtési, az élelmiszer- és ruhavásárlásra, szóval minden előre látható kiadás fedezésére. Nem ártana egy kis pénzt félre tenni váratlan kiadásokra, pl. az elromlott mosógép megjavíttatására.

Rögtön meglátszana, hogy a bevételek és a kiadások miként viszonyulnak egymáshoz. Ha a bevétel nem fedezi a kiadásokat, akkor meg kellene vizsgálni, min lehet spórolni. Mondjuk az apuka és az anyuka két doboz cigaretta helyett csak 10 szál cigit füstölne el naponta. Hátha a sör- és egyéb drága italok nélkül is meglehetne lenni.

Meg kellene beszélni a házaspárral, hogy mi lenne, ha a mama és a papa viszonylag olcsó, de tápláló és kiadós ételeket főzne a családnak, s ne csipszre, meg pizzára költenék a pénzt.

Ha falusi környezetben, családi házban laknak, akkor meg lehetne beszélni, hogy hátha termelhetnének maguknak zöldséget, tarthatnának néhány tyúkocskát, amelyek révén olcsóbban tennének szert a tojásra, amelynek segítségével finom lebbencs, laska tészta, készíthető, azokból pedig pl. öhön, túrós csusza, káposztás és krumplis tészta, továbbá mákos, vagy diós metélt. Meleg, finom és laktatós ételek.

Szóval olyan ember venné kézbe a család pénzügyeit és anyagi életének irányítását, aki képes megtanítani a szülőket ésszerűen gazdálkodni, a pénzt beosztani. S nem az lenne, hogy a segély, vagy a fizetés kézhezvételét követő néhány nap múlva nincs egy fillér se, s a család, benne a gyerekek éheznek. A papa pedig a szorult helyzeten segítendő, gyakran illegálisan, netán bűncselekmény elkövetése révén is igyekszik bevételre szert tenni.

Azt is el tudnám képzelni, hogy a nagyon problémás családok fenntartói nem kapnának a kezükbe egy fillért se addig, ameddig nem mutatnak megfelelő készséget a bevétel megfelelő beosztására. Számukra a menedzser venné meg azt, amire feltétlenül szükségük van.

De ha az rajzolódik ki, hogy a család a gondos, beosztó, ésszerű és takarékos életmódja mellett se képes boldogulni, akkor azok segélyét, támogatását a menedzser javaslatára növelni kellene.

Egy értelmes érettségizett, vagy felsőfokon képzett menedzser figyelme kiterjedhetne a gyerekek iskola helytállásának szemmel tartására is. Ha kell, tanácsokat adna, netán korrepetálna is. Ezzel talán elérhető lenne, hogy kevesebb legyen a kudarcokat elszenvedő, továbbá iskolaelhagyó, csavargó, problémás diák.

Szóval szerintem ilyen családmenedzserekre, -irányítókra sokkal nagyobb szükség lenne, mint védőnőkre.

Cselényi György

Védőnők

Szimpatikus számomra a kormány védőnőket támogató, jobb anyagi és egyéb lehetőségek közé juttatására irányuló erőfeszítése. Továbbá értem, hogy a demográfiai helyzet javítása érdekében igencsak számítanak tevékenységükre. Elismerem azt is, mivel a magyarországi védőnői szolgálat egyedülálló a világban, ezért hungarikumnak tekinthető.

De megmondom őszintén, szerintem kicsit eljárt az idő e szolgálat fölött. A védőnők szaktudása lehetővé teszi, hogy az egészségügy széles területén alkalmazzák őket, de a speciális „védőnőségre” ma már csak nagyon korlátozott helyen, területen, például a halmozottan hátrányos helyzetű tanyai lakosság körében van szükség.

Úgy vélem, a védőnőkre akkoriban volt nagy szükség, amikor hazánk nyomorúságos helyzetben élt, alig volt orvos, s a doktorok nagy része kerékpárral, meg lovas kocsival volt kénytelen járni a városokat, falvakat, tanyákat. Akkoriban a védőnők tulajdonképpen karitatív tevékenységet is végeztek, anyatej-, ruha-, pénz és egyéb adományokat is gyűjtöttek a rengeteg rászoruló kismamának és családnak.

De manapság, hála Istennek és a magyar nép szorgalmának, igen fejlett az orvosi, egészségügyi ellátás, a legkisebb faluban is van orvosi rendelő, sok helyütt körzetesített központi rendelő, egészségügyi centrum és terhes tanácsadás működik. A körzeti és az ügyeletes orvos CB-rádióval, mobil telefonnal és GPS-sel felszerelt, hivatásos sofőr által vezetett terepjáró gépkocsival megy a betegekhez, szükség esetén a mentők is igen rövid idő alatt a helyszínre érkeznek. Emiatt a védőnők munkája kicsit háttérbe szorult.

S nemcsak az említettek miatt. Ma már a kismamák nagy része művelt, kulturált, s igen tájékozott. Már a baba kihordásának időszakában rengeteget olvasnak, s elméletben is készülnek babájuk megszülésére, ápolására, etetésére, ellátására, felnevelésére. Rendszeresen részt vesznek tanácsadásokon, orvosi kontrollon. Ha gondjuk van, pillanatok alatt konzultálhatnak a megfelelő szakemberrel. Továbbá az Internet és az okos telefonok világában a kismamák gyakran a szülész-nőgyógyászt és a gyermek szakorvost is zavarba hozzák informáltságukkal. Tehát a védőnőknek egyre kevesebb olyan tudást kell átadniuk a mamáknak, amely újdonság számukra.

Érzik mindezt a védőnők is, hogy számos anyuka ugyan meghallgatja őket, de csupán tapintatból nem mondja, hogy mindezt tudom, olvastam, hallottam... róla.

A védőnőknek talán abban lehet némi szerepük, hogy a kismamáknak lelki segítséget nyújtsanak akkor, amikor elbizonytalanodnak, s kicsit megijednek a rájuk váró életmódváltozástól, felelősségtől. Talán az abortuszok számának csökkentésében is lehet szerepük a védőnőknek. Meg jólesik kismamáknak, ha valaki felkeresi őket, amikor otthon egyedül vannak a babával, s ekkor szívesen elbeszélgetnek a védőnővel, a gyerek ellátásában szakember vendéggel. De azért egy kiterjedt országos hálózatot fenntartani lehet, hogy luxus.

Még egyszer mondom, a védőnők tudása, szorgalma, odaadása az egészségügyben sok helyütt alkalmazható, de hungarikum ide, demográfiai tervek, célok oda úgy vélem, a védőnői szolgálatra szerintem meglehetősen korlátozott helyen és mértékben van szükség.

Cselényi György  

A magyar gazdasági diplomácia újabb sikere

A csatlakozási okmányok átadásával és az első tőkerészlet átutalásával Magyarország csatlakozott az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bankhoz (AIIB) – ezt közölte Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter a pekingi székhelyű nemzetközi bank Koreában zajló éves közgyűlése után. Ezzel Magyarország is részese lehet Kína egyik legnagyobb projektjének.

xxx

Lehet, mi, magyarok pici hangya vagyunk az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank (AIIB) ügyleteiben, de Kína és a többi főszereplő minden bizonnyal kedvezőn fogadja gesztusunkat, csatlakozásunkat. Igaz, hogy Kína, illetve Ázsia messze van tőlünk, hatalmas üzleti lehetőségek nemigen nyílnak a magyar cégek számára az ázsiai infrastruktúra fejlesztésében, de a valamiféle bedolgozói, szolgáltató szerepkörrel is jól járhatunk. Hosszú távon mindenképpen előnyös lehet egy ilyen óriási tőkét mozgató bank, illetve országcsoport tevékenységében részt venni.

Nemrégen olvastam, hogy Kína hatalmas vasút- és közútépítést végez, vagy azt tervezi Afrikában. Szerintem e kontinensen lakók számára az az igazi segítség, ha hozzájárulok az ottani körülmények élhetőbbé tételéhez. S nem az, hogy népcsoportokat fegyverzek fel, ugrasztok egymásnak, továbbá afrikaiak millióit bolondítom Európába. Ez utóbbival Afrika gondjai nem oldódnak meg, viszont az európai országok, illetve népek élete ellehetetlenül.

Kína szemmel láthatóan arra törekszik minden országgal kapcsolatban – persze amelyekkel lehet – , hogy kölcsönösségi alapon működjön együtt, de ne szóljunk bele egymás belső életébe, dolgaiba, ne akarjunk senkinek diktálni, ne akarjunk senkit leckéztetni semmiből, s ne akarjunk politikai elképzeléseket, társadalmi berendezkedési modelleket exportálni. Az együttműködés valóban kooperáció legyen, s a cél ne a másik kizsebelése, örök életére szóló adósrabszolgává tétele legyen. Azok, akik mások tönkretételére játszanak, vesztésre állnak. Ők vagy be állnak a tisztességesen üzletelők táborába, vagy hosszú távon nagyon rossz helyzetben találhatják magukat.

Örüljünk a magyar gazdasági diplomácia újabb sikerének, hogy helyet kaptunk, ráadásul szívesen fogadnak bennünket abban a szervezetben, ahol, ha nem is gazdagszunk meg, de hosszú távon tisztes műszaki, gazdasági, agrár, egészségügyi és más megbízáshoz juthatunk, s ez által a súlyunkhoz, jelentségünkhöz illeszkedő, de számunkra mégiscsak komoly anyagi bevételre tehetünk szert.   

Cselényi György          

Légy

Miután kikanalaztam a kefirt, a flakont a szemetes vödörbe akartam dobni. Amikor ehhez készülődtem, nagyocska légy repült (esett?) az aljába. Ott a maradék mintegy fél kávéskanálnyi kefirben néhány másodpercig talán jól érezte magát, majd távozni készült. 

Igen ám, de a szárnyaira ragadt tejterméktől a repülési tehetség odalett. Mi mást tehetett volna, szegény, mint a flakon falán mászni felfelé. Mivel ez sem bizonyult könnyűnek, tekintettel a műanyag felületen maradt tejtermékrétegre, mintegy 5 centiméter megtétele után holtfáradtan megállt.

Öljem meg? De miért bántanám szegényt?  Csupán azért, mert eltévedt, vagy megszerette volna tekinteni lakásom konyháját, netán a kefirből ő is enni kívánt? Ne bántsd(!) – parancsoltam magamnak.

Gondolkoztam, miként segíthetném kiszabadulni fogságából? Ha kézzel, vagy kanállal nyúlok hozzá, akkor talán vagy a szárnyain, vagy a lábain, vagy a teste más részén maradandó sérülést okozok, amit nem akartam. Úgy döntöttem, a flakont felfordítom, s legyet vagy kiejtem, vagy kirázom belőle.

Sikerült! Nehezen elindult a műanyag terítőn, kefires csíkot húzván maga mögött. Miközben megtámaszkodott, a még jól mozgatható lábaival vízszinten hátranyúlván próbálta a ragacsot eltávolítani szárnyairól. Nem sok eredménnyel.

Ezúttal a légy megérezte, hogy az emberi kéz ezúttal nem elhajtani, elzavarni, netán elkapni, lecsapni akarja, ezért segítségkérésképpen az ujjamon mászott. Szívesen megtisztogattam volna a szárnyait, de féltem, e beavatkozással a vékony, átlátszó hártyát a repülésre örökre alkalmatlanná teszem. A legyet a padlóra tettem.

Az az ötletem támadt, egy pici víz testére cseppentésével hátha hozzásegítem a kefirmaradéktól való megszabaduláshoz. Megtettem. A legyecskének ettől mintha gyorsabban ment volna a gyaloglás, de lehet, az igyekezetét inkább a kéretlen tusolástól való menekülési vágy motiválta. Ment, ment, mendegélt...

Közben a feleségem hívott az erkélyre, hogy segítsek a muskátlis balkonládákat a helyükre tenni. Miután visszatértem a konyhába, a kefires legyemet már sehol se láttam. Remélem, a szárnyai ismét használhatókká váltak, s a konyha nyitott ablakán át kirepült és folytatta útját a végtelen nagyvilágba.

Cselényi György  

Mi a nekünk való munka?

Egyik barátom családjában óhatatlanul végighallgattam egy vitát. A famíliában egy 20 éves fiú munkába szeretne állni. Mondta az utcáról betérő szomszéd, hogy egy konzervgyár csemegekukorica feldolgozásához és csomagolásához munkásokat keres. 

Egy ezzel kapcsolatos toborzócédulát talált a postaládájában, s mivel tudja, a szomszédfiú dolgozni akar, ezért gondolta, átjön és tudatja velük e lehetőséget. A férfi mondta, lehet, 3-4 hónapos idénymunkáról van szó, de pillanatnyilag a semmi helyett az se lenne rossz. Aztán majd meglátják, hátha kialakul valami tartósabb dolog, vagy ott, vagy másutt.

Erre megszólalt egy 17 éves fiú, a munkát kereső srác testvére, hogy az nem Ádámnak való munka, mert érettségivel és középfokú angol nyelvvizsgával rendelkezik, ezért nem fog egy gyárban szalag mellett melózni. A mama helyeselte a kisebbik fiú véleményét. A nagyobbik fiatalember csendben maradt, így nem tudom, mi az álláspontja.

Szerintem a kisebbik fiú és a mamája nem jól fogják fel a dolgot. Talán jobban tennék, ha azt mondanák, minden munka való bárkinek, amiért olyan pénzt fizetnek, amelyért kenyeret kapunk a boltban.

Sajnos vagy szerencsére(?) olyan világot élünk, amelyben a magasabb iskolai végzettség se garancia az álmaink szerinti karrierre. Különösen a nagy cégek az olyan munkavállalókat kedvelik, akik semmire nem mondanak nemet, meg nem vonogatják a vállukat, nem húzgálják a szájukat, hanem szolgálatkészen végzik azt, amivel megbízzák őket.

Ez nem zárja ki azt, hogy mindenki járjon nyitott szemmel, s ha adódik a végzettségének és képességének megfelelő munkahely és munkakör, akkor lépjen tovább. Bármikor készen kell állni a váltásra, az új helyzetben való helytállásra. A hajdani, úgynevezett nyugdíjas állásoknak talán örökre végük.

Ismerek olyan mérnököt, aki jó ideje egyszerű gépkezelőként tevékenykedik, mert nem talált a végzettségének megfelelő munkahelyet. S nincs elkeseredve, mert megbarátkozott az átmeneti állapottal, s meggyőződése, hogy számára közel sincs minden elveszve, s tudja, vagy a jelenlegi, vagy más helyen, de egyszer elérkezik az az idő, amikor helyzetben érezheti magát, mert minden adottsága megvan hozzá.

Úgy vélem, a rugalmas, a gyakorlatias, az adott helyzethez és szituációhoz gyorsan alkalmazkodni tudó, derűlátó emberekre szebb és biztosabb jövő vár, mint a napi valóságot figyelmen kívül hagyó vágyálomkergetőkre. Ez utóbbiakat a csalódás és a sorozatos kudarc veszélye fenyegeti.

Cselényi György

Halálbüntetés

Érdekes dologra figyeltem fel. Párizsban a kamionnal gázoló terroristát lelőtték. Ha jól emlékszem, Németországban is hasonló történt. Legutóbb Londonban a késsel gyilkolókat lelőtték.

Rendben, a rendőrök, meg az ügyészek megmagyarázzák, mi, hogyan és miért történt, mert halál fenyegette a rendőröket is, és jogos védelmi helyzetben helyesen, a szabályoknak megfelelően jártak el.

De ha kicsit szabadabban és tágabban értelmezem az eseményeket, arra a következtetésre jutok, mintha úgy tűnne, hogy Nyugaton bizonyos esetekben visszahozták volna a halálbüntetést.

Nincs ezzel gond, a tettesek minden bizonnyal megérdemelték, amit elszenvedtek, s nincs szükség hosszas és a világ sztárügyvédeivel való vitatkozásra, vég nélküli bizonyítási eljárásokra, az események újbóli helyszíni eljátszására, rekonstruálására, bírósági tárgyalásokra, egyebekre.

De akkor a Nyugat ne leckéztesse például Törökországot, ha az a halálbüntetés újbóli bevezetését fontolgatja.

 Cselényi György

Imádunk kajálni!

Ha egy másik bolygóról térnék vissza, akár hosszú évek után (naptár és óra nélkül) Magyarországra, akkor is tudnám, ünnep előtt vagyunk.

Miről? Annak konstatálásához elég lenne betérni bármelyik élelmiszerüzletbe. A polcok között hemzsegnek a vásárlók, a pénztáraknál pedig nem látni a sorok végét. A kosarak és bevásárlókocsik tömve étellel, itallal, süteménnyel, jégkrémmel...

Hát hiába, imádunk ünnepelni, de legfőképpen kajálni. A magyar népről úgy hírlik, ha van elég kajája, tele a pocakra, akkor lehet a hátán fát is vágni, mindent elvisel, mindenen túlteszi magát, mindenre legyint. De ha nincs, vagy kevés az elemózsiája, akkor dűt, borít! Van, aki a mértéktelen zabálásról, habzsolásról a világvégi hangulatra asszociál. Reméljük, a világvége nincs és nem is lesz a nyakunkon.

Nehogy azt higgyétek, hogy én külső, hidegfejű szemlélője vagyok honfitársaim évszázados hagyományának. Jómagam is folytatom azt. Néhány perce tértem haza az egyik bevásárlóközpontból, s a szatyrom füle alig bírta ki a megpróbáltatást.

Gyerekek, együnk-igyunk, mert talán igazuk volt az öregeknek, akik azt mondták, csak az a miénk, amit megeszünk, megiszunk! 

Egészségünkre!

Azért ne felejtkezzünk meg a keresztényvilág nagy ünnepéről, a Szentlélek eljöveteléről, s az egyház születéséről, Pünkösd napjáról se!

Mindnyájatoknak boldog Püskösdöt kíván:

Cselényi György